A táncok tanulása falun megfigyelésből, ösztönös utánzásból, majd tudatos tanulásból állott. Az öröklött táncos adottságok mellett a környezet is befolyásolta a táncismeret alakulását. Tudjuk, hogy jó táncos nemzetségek, családok éltek egy-egy faluban, számon is tartották őket. Nehéz nyomon követni, hogy egy-egy falusi ember tudása fokról fokra hogy alakult; alkalomszerű megfigyelésekből, elbeszéléstöredékekből kell mozaikszerűen visszaidézni. A tánctanítás és -tanulás módja szinte mindenütt azonos volt. Ezt a tényt megszabták a táncolás és a mozdulatkincs rokon törvényei, a hasonló gondolkodásmód és körülmények. A felnőttek szokásait a gyermekek élénk figyelemmel kísérték. A gyermek szinte belenőtt a táncba.

A tánctanulás első szakasza az önkéntelen szemlélődés volt. A különböző táncalkalmakon részt vevő, leselkedő szülők elvitték magukkal kisgyermekeiket is. Szüleik karjából vagy öléből figyelték a táncolókat, miközben a zene ritmusára gyakran mozgatták, ringatták, ugráltatták őket. Gyakori volt a kicsi gyermek otthon való táncoltatása is. Lábfejére állították és különböző rigmusokra mozgatták, biztatták a kicsit. Felállították a kisgyermeket a bölcsőben, és ilyenféle mondókákkal ugráltatták: „Tánci, tánci kalabánci” vagy „Tánci baba tánci”. Vezetgették, biztatták az éppen járni tanuló gyermeket a táncra. Ritmikus mozgásokat végeztettek vele, miközben énekelték:

Tánci baba tánci… Tánci baba tánci Hazagyött ángyi, Férhez ment Mári.

(Csököly, Somogy m.; Gönczi 1937: 131)

Nagyobb gyermekeiket térdre ültetve lovagoltatták, miközben ritmikusan ilyen vagy hasonló rigmusokat mondtak:

Gyi Tardára, Kalazsvárra, Hazaérünk vacsorára, Gyi, gyi, gyi, gyi, gyi, gyi, gyi!

199vagy:

Gyi Tardára karosszéken, Majd ott leszünk Marosszéken!

(Lőrincréve, Maros mente; Karsai 1958: 118)

Mikor a kislányok már ruhát kaptak, megfogták a szoknya végét, és azt lengetve táncoltak. Előfordult az is, hogy zeneszó (pl. citera) mellett biztatták táncolásra a kicsiket. A gyermekek táncában a szülők gyönyörködtek, figyelemmel kísérték fejlődésüket, s eredményeik láttán megdicsérték őket. Gyakori eset volt, hogy szülő, nagyszülő vagy valamelyik nagyobb testvér tanította a kisgyermeket a tánc alapjaira.

A tánctanulás következő fokozatát a már járni tudó gyermekek, kisiskolások táncokon, bálokon való leselkedése jelentette. Nem mindenütt és minden alkalommal juthatott el a gyermek a felnőttek mulatságába. A megfigyelésekre a legalkalmasabbak azok a családi ünnepek, társas összejövetelek voltak, ahol szülői körben tartózkodhatott: lakodalmak, keresztelők, fonók, különböző kalákamunkák zárómulatságai stb. Az ott látottakat játékosan próbálgatták, utánozva a felnőtteket. Az ilyenfajta tánctanulás még inkább ösztönös volt.

Egyes vidékeken a gyermekeknek a mulatság megkezdése előtt rövid táncot engedélyeztek. Ha megtűrték őket, a gyermekek a tánctér egyik sarkába húzódtak és ott táncolgattak. Sokszor a tánctéren kívül próbálgatták a mozdulatokat, ahova a zene még elhallatszott. Erdélyben a tánc helye az utóbbi években is leggyakrabban a csűr volt, amelynek egyik sarkából - általában a zenészekkel szemben - a felnőttek lábai között leselkedtek a középen táncolókra, hogy azok miként figuráznak. Ha útban voltak, elkergették őket. Szatmárban a tánctérnek azt a részét, ahol a gyermekek tartózkodtak, pulyasaroknak nevezték. Ott teljesen a felnőttek módján, az ő beszédmódjukat és viselkedésüket utánozva táncolgattak. Odatolakodtak néha a cigányokig is, míg el nem zavarták őket.

Az ismeret elmélyítését a tudatos tanulás és a lépések gyakorlása követte. A leányok ezt általában csoportosan végezték. Az ő tánckészségük jobb, éppen ezért könnyebben tanultak, bár az is igaz, hogy mozdulataik általánosabbak, egyszerűbbek voltak. Legalkalmasabb tanulási lehetőségnek a vasárnapi bandázások ideje kínálkozott. Különösen alkalmasak voltak a múltban a női táncok megfigyelésére a tavaszi böjti játékok és játszók. A fonóknak és az iskoláknak ugyancsak nagy szerepük volt a tánctanulásban. A különböző korosztályoknak, így a kisebb leányoknak is megvolt a maguk külön fonója. Az iskolai játékok alkalmával vagy az órák közötti szünetekben gyakran előfordult, hogy két kislány összekapaszkodva körbe forgott.

Néhány kiragadott példával érzékeltetjük, hogy a leányok miként tanultak meg egyes mozdulatokat. Északkelet-Magyarországon és Erdélyben is ismert páros táncokban (forgatós, vetéllős) az átdobáló, átvető mozgás, amikor a leány a legény egyik oldaláról a másikra átperdül. Ezt az asztal szélére támaszkodva gyakorolták. Turán a nagyobb lányka úgy tanította meg a kisebbet a lippenősre, hogy vállát lenyomogatta. Forogni úgy tanultak meg, hogy a kisebbik a nagyobbik nyakába kapaszkodott, míg amaz a válla alatt fogta. A nagyobbik ügyelt arra, hogy a gyors forgás alatt a kisebbik ne repüljön. A páros táncok bukós, lippenős mozdulatainak gyakorlására bot vagy seprű volt a legalkalmasabb. Ezek az eszközök a legényt helyettesítették. A magános gyakorlás egyik 200lehetősége volt még, hogy tükör előtt ellenőrizték mozdulataikat, vagy az árnyékukat figyelték.

A fiúknak nehezebb motívumokat kellett begyakorolniuk. A páros táncban betöltött irányító szerepük és a különböző figurák elsajátítása ugyanis nagyobb feladat. Kamaszos félszegségük miatt viszont szégyellték magukat nyilvánosan mutogatni, ezért félreeső zugokban gyakorolták, próbálgatták a megfigyelt mozdulatokat. A tanulás és gyakorlás helye gyakran az istállóban, ólban volt. Jászolba vagy földbe szúrt vasvillába kapaszkodva gyakorolták az egyes lépéseket. Az is előfordult, hogy a ló farkába fogódzkodva járták a figurákat, így például a hátravágóst. Egyébként a seprű, a káposztadöngölő, a tornác oszlopa, az asztal mint kapaszkodási lehetőség egyaránt segítségére volt a táncot tanuló sihedernek. A népi emlékezet tréfásan sokszor emlegeti a cirokseprűt tanítómesterként.

A bojtárgyerekeket az idősebb pásztorok személyesen tanították meg, sokszor a nyáj mellett, hogyan kell az eszközökkel táncot járni (pl. kanásztánc). A fiúk a tehenek őrzése, a leányok libalegeltetés közben is fejlesztették tudásukat. A parasztság bizonyos rétegei, mint például a summások és részes aratók, körülményeik folytán sokkal hamarabb megtanultak táncolni, mint a gazdagyerekek. Ismerünk olyan vidékeket (pl. Felsőtárkány és környéke), ahol a téli időben summásgyerekek tanították a fonókban a többi falubelit táncolni.

A leányok bandázásait a fiúk is követték, és alkalomadtán be is álltak közéjük táncolni. A bátortalanabb táncosokat a nagyobb leányok tanítgatták. Amikor a felcseperedett legény először vett részt nyilvános mulatságon, gyakran testvérével vagy a rokon leányokkal próbálta meg először a táncot.

A megfigyelések középpontjában a falu kiemelkedő táncosai álltak. A jó táncosokat nemcsak a gyermekek kísérték figyelemmel, a serdülők, hanem a tudásukat gyarapítani vágyó legények is. Egy ilyen kiváló táncosnak állít emléket Györffy István Tánciskola a dűlőúton c. leírásában, ahol egy hajdani híres túrkevei verbunktáncos, Egres Kis Lajos működését mutatja be (Györffy 1955: 167-175). A hagyomány szerint ugyanis az 1850-1860-as években a környékbeli és távolabbi vidékek legényeit aratással egybekötött tánciskolákon tanította. Emlékét a legutóbbi időkig Túrkevén szinte legendákkal övezve őrizték meg.

Minden falunak, illetve vidéknek voltak kiemelkedő táncos egyéniségei. Erre utalnak gyakran a személynévhez kötött elnevezések, például Bábó verbunkja (Vámosmikola), Bertóké verbunk (Szigetköz), Bene Ádám verbunkja (Kiskunhalas), Sallai-verbunk (Kéménd), Porkolábos tánc (Tiszadob). Az elnevezések feltehetően egy-egy hajdani híres verbuváló, verbunktáncos vagy táncos nemzetség emlékét őrzik. Sokszor valamelyik dallamhoz kapcsolódik a családnév: Kissek tánca (Feketelak), Ballák tánca (Feketelak). Jó táncosokhoz legényes dallamokat kötnek Kalotaszegen vagy Mezőségen a zenészek. „Ez a Mudrucé”, „Ez a Bálint Jóskáé”, „Körösfői legényes a Kiss Józsi Jánosé” - fűzik hozzá a muzsikusok ilyenkor a rendkívüli táncost sejtető megjegyzést. Ugyanis egy-egy dallamot meg is vásároltak maguknak, s környezetük ezt számon is tartja. Ezzel kapcsolatosan történeti emlékeinkre is utalhatunk. A régi tánczenei darabokat őrző kódexeinkben előfordulnak ilyen megjelölések: Mikes Kelemen tánca, Apor Lázár tánca (Kájoni-kódex, 1634-1671 között).

A táncos egyéniségek jelentőségét és a hagyományozódás körülményeit, lehetőségeit néhány táji adalékkal jellemezzük. Az Ecsedi-láp vidéki Tyukodon még az utóbbi években is emlegették az 1930-as években elhunyt Gyene Gáspár nevét, akinek táncát a 201fiatalabbak, de hajdani legénytársai is utánozták. Igyekeztek tőle minél több mozdulatot ellesni. Az egyik szép, lábhegyen járt, aprózó figuráját ugyanazzal a kéztartással járták néhányan a közelmúltban is, ahogyan azt valaha ellesték tőle. „Spiccen és lábhegyen úszott a levegőben, két kezében, mintha gyertyát tartott volna” - emlegették jellegzetes mozdulatát a tyukodiak. Szuromi Péter szintén kiemelkedő táncos volt Tyukodon. Sokan még az 1950-es években is tanulták virtuóz mozgáskincsét. Emlékezete szerint botoló táncának támadó mozzanatát egy verekedéssé fajult pásztormulatságon látta a század első felében egy környékbeli híres juhásztól. A Zemplén megyei Cigándon a húszas években jó táncos volt Hercik Pál. Egy-egy őszi esten 10-12 suhancot is tanított valamelyik istállóban. Akik aztán valamennyit megtanultak a mozgásokból, vasárnap a Tisza-part egyik tisztásán - ahová a leányok nem jártak ki - tanították az ügyetlenebbeket is. Fekti József Alap közelében egy pusztán tanulta meg virtuóz kanásztáncát a számadójától, Boros Józseftől. Mikor kihajtottak, az idős pásztor dalolt, fütyölt a tánc alá, és ha nem járta jól, megvágta ostorával. Nyárádszeredán és Szovátán az 1920-as évek adatai szerint a tánctanításnak sajátos, paraszti közösségben ritka formája élt. Ezekben a falvakban olyan kiváló táncosokat tartottak számon, akiket csak mesternek neveztek. Ezek vállalták nemcsak Nyárád mellékén, hanem a Maroson túl is a csűrdöngölő tanítását.

A táncos személyiségektől átvettek mozdulatokat és magatartásmódot a táncukat tökéletesíteni akaró fiatalok. Az ilyen táncosok formálták a falura vagy vidékre jellemző sajátosságokat, a motívumkincset, sőt a mozgás szerkezeti fordulatait is. A kiemelkedően jó táncosok tudták, kitől tanulták meg a mozgáskincsüket. A tudatos hagyományozódás különösen megfigyelhető az erdélyi legényes táncokkal kapcsolatosan. A motívumsorok, az ún. pontok szabályos, kikristályosodott formái alakultak ki.

A megfigyelések szerint egy-egy táncmotívum, mozgássor eredetét gyakran bizonyos személyekhez kötötte ugyan a falu népe, de valójában másként járták. Elfogadták az indítékot, felfigyeltek az érdekes mozdulatokra, de ösztönösen vagy tudatosan átalakították a látott formákat. Egy-egy kisebb-nagyobb közösség tánckincse, a hagyományozódás következtében, azonos vonásokat mutat. A sajátosságokat színesebbé tették a kiemelkedő táncosok, hagyományokat alakítottak át, új kezdeményezésekkel kisebb-nagyobb stílusbeli, ízlésbeli változásokat hoztak létre.

Mihelyt a fiú, a kicsi legény betöltötte a tizenhatodik, némely vidéken a tizennyolcadik évét, legénysorba került. Ekkorra már a tánchoz is értenie kellett. Ha ügyes volt, már iskolás korában (6-12 évesen) kialakultak alapvető ismeretei. A leánykák 14-16 éves korukban kerültek a nagylányok közé. Az ő táncra való felkészülésük egyszerűbb volt, és tánctudásuk biztosabban alakult. Protestáns vidéken a gyermekkor a konfirmálással végződött, és ezután a fiatalság tánchelyre járhatott. Kalotaszeg egyes falvaiban (pl. Nyárszón) a legénység karácsony nagyhetében a legénygazdánál vagy a fonókban énekelni tanult (felkészülés karácsonyi kántálásra). Erre meghívták azokat is, akik akkor állottak bé a legények közé. Ugyancsak számba vették ilyenkor a leányokat is. Rendszerint a konfirmáció előtt szokták a leányokat béhínni. Ezek az ún. félfizetéses legények, leányok már részt vettek a karácsonyi táncon is. A Maros menti Lőrincrévén az újonnan legény- és leánysorba lépők számára a konfirmálás előtt karácsonykor szintén rendeztek táncot. Ez volt a kicsi legények és leányok tánca. Ekkor vehettek részt először nyilvános táncmulatságon.

Ha valaki táncba járhatott, akkor már sokféle tekintetben megkülönböztetett figyelemben 202részesült, és felnőttként kezelték. Nagyon jól jellemezte ezt az állapotot a múlt század végén az aranyosszékiek táncával kapcsolatosan Borbély Sándor: „A melyik ifju (16 éves), vagy leány (14-15 éves) a tánczhoz állt, többé nem gyermek, hanem leginy, v. liány, s a házi nevelésnél tekintettel vannak erre a szülők. A testi fenyíték alkalmazása ezután ritkább, v. épen ritka; a legény tarthat szeretőt, elmehet hozzá, udvarolhat neki, a leánynak szabad elfogadnia azt” (Borbély S. 1891: 244).

Azokon a vidékeken, ahol a falusi fiatalság közösségi szervezetei, a legénycéhek, legénykompániák, a legénybandák még működtek, különleges avatási szertartások és erőpróbák után került a suttyó a nagylegények közé. Ezt az eseményt nevezték legényavatásnak (keresztelés, bekeresztelés, bekáfolás stb.). Lényeges mozzanata volt az, hogy a siheder a legénytársaság tagjainak áldomást fizetett: megváltotta magát, beváltotta magát. Az utóbbi években a legtöbb helyen a felvétel feltétele már csak az ivásra korlátozódott. Ilyen volt például Szatmárban a legénypájinka lefizetése, vagy Kalocsa környékén az ún. suttyóáldomás. Ismerünk olyan vidékeket is, ahol az ifjú embernek tánccal is tanúsítania kellett érettségét. Szabolcs megye egyes falvaiban (pl. Vaján, Tiszakanyáron) az új legénynek az asztal tetején kellett táncolnia annak bizonyítására, hogy szűk helyen és egy helyben is el tudja járni a különböző figurákat, a tánc fordulatait.

A leányoknak nem voltak olyan szoros szervezetei, mint a legényeknek. Ők klasszisokat, kórusokat alkottak lakóhely, szomszédság, rokonság szerint. Bandákban jártak a fonók, fosztók, családi összejövetelek táncalkalmaira. A nyilvános táncokat, így a báldokat (táncmulatságokat), sőt még a játszókat is a legénység elismerése nyithatta meg a leányok előtt. Voltak a leányavatásoknak bizonyos formulái, amikor hivatalosan a leánycsoport tagjaivá váltak. Ekkor tűzték ki egyes vidékeken a ház elé az ún. leánycégért. Előfordult az is, hogy a nagyleányság elismeréseként a legények hívták meg a leányt farsang vasárnapján a táncba. Ezt az alkalmat Kiskapuson, ahol a tánc három napig tartott, leánykifőzésnek nevezték.

A felserdült legények egy része továbbtanulta a nehéz, virtuóz figurákat. Szorgoskodtak az olyan legények, akik a férfitáncok (verbunk, legényes) előadásában akartak kitűnni. Lőrincrévén a karácsonyi hetekben, a kántálásra való felkészülés alkalmával a jó táncosok betanították a többieket a pontozó figuráira. A rábaközi ún. céhes legények pedig a búcsú napján bemutatásra kerülő verbunkot, a karéjt már hetekkel előbb gyakorolták a kocsmájukban, sokszor füttyszóra.

A kisgyermekkorban, majd iskoláskorban az énekes-táncos játékok is fejlesztették a gyermek mozgáskészségét. Sőt, az ilyenfajta játékok egy része a böjt idején mint táncpótlék szerepelt a nagyleányok körében is. A különböző korú leányok ezekkel szórakoztak a játszókon, bandázásokon, leánysétákon. A gyermekjátékok sokszor régi táncok emlékét őrizték meg. A középkori európai tánchagyományokat őrző Feröer-szigetek mintegy reliktum-területei az ilyen körtáncoknak és játékoknak. Itt megmaradt a felnőttek körében is, mutatva, hogy hajdanán ez a szórakozásfajta nem szorítkozott kizárólag a serdülőkre. Nálunk már régen lánymulatságszámba vették falun, a paraszti felfogás mindig elkülönítette az igazi tánctól. Erre utal sajátos megjelölésük és böjti alkalmazásuk is.

Énekes gyermekjátékaink nagyobb része a zene üteméhez igazodó egyszerű mozdulatokból áll, amelyeket körben, vonalban, sorban, kígyózva, kaput alkotva stb. játszhatnak, színezhetik különböző pantomimikus elemek és gesztusok is. Egyik legjelentősebb formájuk az ún. párválasztó játék, amikor a kör közepén levők, de gyakran a körben 203állók is táncolnak. Rendszerint felnőttek körében divatos páros táncok és női körtáncok mozdulatait alkalmazták az ilyen játékokban.

Párválasztó játékaink egy jellemző példáját a Fejér megyei Alapról mutatjuk be, a Mezőföld falvaiban és pusztán általánosan ismerték, de a Dél-Dunántúlon is éltek változatai (pl. Tolna, Baranya, Somogy megyében). Az idősebb asszonyok emlékezete szerint is csak gyermekek játszották. A játék helye az iskolaudvar, a pusztán pedig a cselédházak előtti térség volt. A tánc lassú részében kör alakban, kézfogással, lassú lépéssel körbe-körbe haladtak, s a következő szövegű dalt énekelték
1. Éva szívem Éva, Most érik a szilva, Terítve az alja, Felszedjük hajnalra.

2. Bár csak ez a hajnal Sokáig tartana Hogy a szerelemnek Vége ne szakanna. 3. Szerelem, szerelem Átkozott gyötrelem, Mért nem virágoztál Minden fa tetején. 4. Minden fa tetején, Cidrusfa levelén, Hogy szakajtott vóna, Minden szegény legény. 5. Már én szakajtottam, El is szalajtottam, Utána futottam, De el nem kaphattam. 6. Ángyom sütött rétest, Nem adott belőle, Kivitte ja ker’be Csárdás keszkenőbe. 2047. Föltette ja fára, Legények számára, Haragszik a kertész Hogy a ker’be járok. 8. Nem haragszom biz én, Édes gyöngyvirágom, Még az enyim voltá, Nemzetet nyillottá, De már más kezibe, Feketét se nyiltá’.

(Alap, Fejér m.; Martin Gy., Pesovár F. gy.)

Középen egy pár a helyi lassú csárdás ismert lépését táncolta. Azután átváltottak egy gyorsabb nótára:
1. Ej rózsa, rózsa piros vagy, Hajnali csillag fényes vagy, Jól tudod babám enyém vagy, Mért adod másnak magadat.

2. Nem vagyok oka semminek, Anyám az oka mindennek Mért adott engem hetfének Tejfölös bajcu legénynek. 3. Gyere be rózsám, gyere be, Csak magam vagyok ide be, Két cigány legény hegedül, Csak magam járom egyedül.

(Alap, Fejér m. Martin Gy., Pesovár F. gy.)

Ezalatt nagyobb léptekkel és frissebben folytatták a táncot körbe, és sebesebben járta a körön belüli pár is. Miután befejezték az éneket, „Kusti ki kormos, gyere be lucskos” kiáltásra a kör közepén táncolók közül az egyik leány kiszaladt, és helyette egy másik, általa kiválasztott leány futott a körbe. Majd tovább folytatták az előbbiek szerint. Olyan változatát is ismerték, hogy mikor körbe ment a kiválasztott leány, a kör közepén táncolók a következő gyermekdalt énekelték:
Kis kácsa fürdik fekete tóba, Anyjához készül Lengyelországba. Hízzál, mosgyál szép menyecske, Ölejj csolkojj akit szeretsz Ezt szeretem, ezt kedvelem, Ez az én édes kedvesem.

205(Alap, Fejér m.; Martin Gy., Pesovár F. gy.)

E táncos mozdulatokkal átszőtt játék a több dallamból szvitszerűen összefüggő tavaszi leánytáncok jellegzetes emléke. Alapon a népi emlékezet nem tud olyan női körtáncokról, melyeket másutt a táncok szüneteiben jártak.

A gyermekjátékok táncszerűbb mozdulatai közül megemlítjük a vonal és körív mentén kívül-belül egymást kerülő karoló mozgásokat, az ún. kalácsozást. Kimondottan táncos forgómozgást alkalmaztak az egyik játékban (pl. Felsőtárkányon), amelyet a kisleányok az utcán, a nagyobbak a fonóban táncoltak. Az egyik megszólította a másikat: „Gyere Kati táncolni.” - „Nem megyek én, mert nem tudok.” De az előző leány elhúzta, és táncolni kezdtek, miközben a többiek daloltak és kiabálták a tánc ütemére:

Ugye Kati, hogy tudol, Mégis mindig hazudol!

(Bakó 1954: 15)

Ugyanilyen szöveget énekeltek a galgamácsai változathoz is. A leányok egyik része leguggolt, és a többiek kézen fogva táncba vitték őket. A guggolók páros lábon előreszökdöstek, az állók így forgatták őket körbe. Páros vagy csoportos guggoló tánc az ún. szarkatánc, amelyet a leányok nemcsak fonókban, hanem a szabadban is jártak játék közben.

Vannak teljesen táncszerű páros forgók. Ilyenkor a két kisleány egymással szembeáll, és kifeszített, keresztezett karokkal összefonódik. Hátradőlnek, s a lábfejeiket a hegyénél összezárva forognak, a végén leguggolnak vagy szétválnak. Ha a közelükben lévő harmadik leány a dallam utolsó sorára elkapta az egyiknek a szoknyáját, akkor azzal ő járta tovább. Ezt a játékos táncgyakorlatot vidékenként másként nevezték: pórumozás (Hajdú m.), mörömözés (Békés m.), túrózás (Püspökladány), kocsizás (Bihar m.), túrót 206ettem (Szakmár), kocsi-kocsi komámasszony (Öregcsertő), ricsézés (Tolna m.), Kalotaszegen sifitelés a csoszogó forgás neve. A nógrádi palóc gyermekek az iskolában játékosan sergeni, seregni szoktak.

A gyermekek megtanulták és játékaik alkalmával gyakorolták a faluban ismert női körtáncokat, amelyeknek vidékenként más-más elnevezésük volt: lépő, belépő, babázás, csillegő, reza, derenka, karikatánc, karikázó, körbetánc, karéjtánc, kocsikala, fércelés, kerekecskézés stb. Gyakran csak körülírással jelölték meg a női körtáncot: „Álljunk karéjba”, „Gyerünk karikába”, „Gyertek lányok, babázzunk”, „Gyertek lányok, fussunk” stb. Női körtáncaink többsége egy lassú és gyorsabb részből áll. A népi szóhasználat a gyorsabb részt olykor elkülöníti: futás, szédülés, szédibabázás, sergés, sürgés, forgó, sifitelés stb. „Sergésbe esett” - mondták a mátraballai leányok a gyors részben forgolódó társukra. Egyes vidékeken, mint például a Sárközben három része volt a női körtáncoknak (lépő, csárdás, futó). Néhány Duna menti faluban (Dunafalva, Dunaszekcső) és az északkeleti Felvidéken (pl. Nyíri, Magyarbőd) többrészes női táncokat is ismertek.

A leányok énekszóra járt körtáncát már ilyen értelemben említi meg Márton József 1816-ból származó háromnyelvű szótára: „Chorea, et chorea, ae. f.l. (Tántz, karikás tántz, karikában való táncolás és éneklés: ein Tanz in einem Kreise mit Gesang, Kreisetanz).” Ugyancsak ez a szótár két másik szóalakját is említi: „Karikában, vagy kerekben tántzolni, karikás tántzot járni.” A tánc nevének egyik első említése (Pápai Páriz 1710) szintén a kerektánc alakváltozatát mutatja: „Chorus circularis; kerek táncz.”

A felnőttek szokásait a gyermekek mindig élénk figyelemmel kísérték, és ami megtetszett nekik, azt utánozták is. Gyermekjátékaink egy része a közvetlen megfigyelések sajátos feldolgozása. A tánchagyományokat őrző vidékeken a gyermekek világa pontos tükörképe volt a felnőttekének. Mivel a legények és a leányok egyik fontos közösségi szórakozása a tánc, a gyermekek közösségi életében is tapasztalhattuk ennek megfelelőjét.

Említettük már, hogy a gyermekek a mulatságokon teljes értékűen nem vehettek részt, ilyenkor a kisebbeket, sőt a serdülőket sem nézték jó szemmel. A tánc igénye azonban bennük is élt. Megteremtették tehát saját mulatságaikat, és ebben a felnőttek is segítséget nyújtottak. Az ilyen gyermektáncok ötletszerűen jöttek létre, de hagyomány szerint kialakult alkalmaik is voltak (pl. farsangkor). Egy-két kezdeményező megegyezett a muzsikus cigánygyermekekkel, vagy felnőtt zenészt fogadtak, például citerást, harmonikást. A dudát mint kísérőhangszert a gyermektáncokon alkalmazták a legtovább. A zene szolgáltatásáért egy kevés belépődíjat fizettek. A kisleányok - a felnőttek szokásához hasonlóan - nem fizettek semmit. Az ilyen gyermektáncokon a korhatár 6-14 évig terjedt.

A gyermektáncokat inkább nyáron és farsangkor rendezték. Ezeket a gyermekkorra utaló, hangulati, tréfás lekicsinylő jelzőkkel, az egyszerűbb kísérő hangszerek nevével vagy a felnőttek táncalkalmainak elnevezésével tartották számon: aprók tánca (Szék), citera (Galga mente), duda, kutyaduda (Bag, Kartal), csőcselékbál (Berzence), ivó, kisivó (Váckisújfalu, Palócföld), kukacbál (Bugyi), kicsik tánca (Kalotaszeg, Maros mente), kismuzsika (Bajna), korpásbál (Karád), macskabál (Pápateszér), pulyabál (Szatmár), serketánc (Gyimes) stb.

Itt említünk meg egy Szatmár megyei (Tyukod) táncalkalmat, amikor a tánc egyúttal munka is: ez az ún. taposóbál. Mikor új házat építettek, meghordták a szobákat földdel, és tánccal taposták le. A házigazda zenészeket fogadott, meghívta a fiatalságot, elsősorban 207az ismerősöket. A padlódöngölésből később a gyermekek táncalkalma lett, a tanulás és gyakorlás jó lehetősége.

A gyakorlás kedvelt formája volt a gyermeklakodalom. A gyermekek itt is fejleszthették tánctudásukat, és ugyanakkor az egyik legfontosabb családi ünnepen megfigyelt magatartásformákat, szokásokat játékos világukban érvényesíthették. Végigjátszották a teljes lakodalmat. Volt hívogatás, menyasszonykikérés, vonult a násznép, elhangzott az eskü, eljárták a menyasszonytáncot stb. A lakodalom minden szereplőjét, minden tisztségviselőjét (vőlegény, menyasszony, vőfély, násznagy, koszorúslányok, nyoszolyóasszonyok, örömszülők stb.) megjelenítették a gyerekek. A menyasszonyt felöltöztették, a kis vőlegénynek bokrétája volt, a vőfélyek pedig feldíszített, szalagos botokkal működtek közre. A cselekmények színhelyét is jelezték. Egy-egy bokor volt a ház, a községháza, a templom. Például a Galga menti Bagon az esküvőt gyakran az utca végén lévő keresztnél tartották. Egy szál hegedűst, harmonikást, néha többet is felfogadtak. A zenészek rendszerint a muzsikus cigányok gyermekei közül kerültek ki. A felnőttek is figyelemmel kísérték a gyermeklagzikat. A szülők süteménnyel járultak hozzá, de néha maguk is közreműködtek, például a menyasszonykikérő elmondásában.

A bukovinai székelyek hazais (lakodalmas) gyermekjátékában is megvan mindez. A menyasszonyt felöltöztetik, elvezetik a templomba, a násznép felvonul, táncolnak a templom előtt, majd a hazai- (menyasszony-) lakoma következik, és azt ismét tánc követi. Mindez dallamok szerint is olyan szabályszerűen, mint a felnőttek lakodalmában. A gyimesi csángók a gyermeklakodalmat vasárnap délután rendezték meg tánccal egybekötve. A zenét mindig valamelyik cigány kisfia szolgáltatta. A táncokat itt is a nagyok által megszokott rendben járták, így a táncciklust a lassú és sebes magyarossal vagy csárdással kezdték. Gyimesen a spontán gyermeklakodalmak még az 1960-as években is megfigyelhetők voltak.

A tudatos tánctanulás újabb formáját jelentették a falvainkban is megjelenő tánciskolák. A tánciskola már a táncoktatás szervezett intézménye, amelynek keretében hivatásos, oklevéllel, illetve működési engedéllyel rendelkező ún. táncmester tanított. Mielőtt ismertetnénk a tánciskolák jelentőségét parasztságunk táncéletének alakulásában, a táncmesterség nálunk betöltött többféle múltbeli szerepével foglalkozunk.

A régi szótárak tanúsága szerint a táncmester latin megfelelője a choragus volt, ’tántz mester, játék készítő mester, játék mester és komédiás mester’ jelentéssel (Szenczi Molnár 1604). E sokoldalú foglalkozás a középkorban kívül állott a hivatalos és védett mesterségeken, művelői jogtalanok voltak. A reneszánsszal egyidejűleg jelennek meg a királyi udvarok táncmesterei, később a polgárok is oktatót fogadnak, ekkor a foglalkozás már a városokban is megbecsülést élvez. A 16. században már táncmestercéhek is működtek Nyugat-Európában.

A 18. század második feléig Magyarországon hivatásos tánctanítókról nem tudunk, e korszakbeli párhuzamok alapján megállapíthatjuk, hogy a magas társaselitben a táncmesterek elsősorban vezető, táncosztó mester, rendező feladatkört töltöttek be. Ezeket a fogalmakat még a következő latin szó is fedi: praesaltor, vagyis ’elől szökő, elöl tántzoló, tántzosztó mester’ (1604). Praesaltor az 1585-ös Calepinus-féle szótárban (Calepinus 1912) szintén ’elől ugró’ jelentéssel fordul elő. Az előtáncos szót a Czuczor-Fogarasi-szótár (1862-1874) a következőképpen magyarázza: „Aki a tánczot legelűl járja, a tánczosok sorát vezeti. A néhai toborzó katonáknál is rendesen a káplár volt az előtánczos, aki a körnek a közepén foglalt helyet, előre mutatva az újabb és újabb 208lejtéseket (figurákat). Az érsekújvári sajátságos pünkösdi tánczban az előtánczost, ki párosan jár a soron kívül, tánczmesternek hívják.” A táncmesterséget az ugyancsak idézett szótár a következőképpen magyarázza: „Mesterség, melynek kelléke bizonyos szabályok szerint szép, bájos, deli, ügyes testtartással és taglejtésekkel tánczolni.” Tehát a 19. században azokat, akik valóban mesterei voltak a táncnak, egyes esetekben táncmesternek nevezték. Az előtáncos fogalmának feleltek meg a fennmaradt paraszti verbunkok vezető táncosai, mint például a kunszentmiklósi verbunkban a kör közepén táncoló káplár, vagy a rábaközi karéj táncvezető „hej-legénye”. Ugyancsak ilyen szerepe volt az Északkelet-Magyarországról ismert tréfás verbuválók káplárjának. A csoportos csapásolókban, az erdélyi legényesekben is megfigyelhető, hogy az egyik jó táncoshoz igazodva változnak a pontok.

A múlt századi úri és polgári bálokon is nagy szerepük volt az előtáncosoknak. A nyilvános bálok rendezőbizottságába előtáncosokat választottak, „akik a táncosok sorát vezették”, akiknek a rendezéséhez mindenkinek alkalmazkodni illett. A múlt századbeli táncoktatói szakkönyvek részletesen taglalták, hogyan kell e feladatot betölteni, milyen esetekben szükséges az előtáncos.

A régi úri menyegzőkön a vőlegény násznagyának, azaz a főgazdának, a paraszti lakodalmakban pedig a vőfélyeknek volt rendezői és táncosztó-táncmester szerepük. Apor Péter a Metamorphosis Transsylvaniae c. művében (1736) a 17. századi erdélyi lakodalom osztótáncát így írta le: „Mikor osztán asztalnál mind az vőlegény, mind az örömatya s anya vendégi jóllaktanak, és az gyümölcsöt elszedték, … asztaltól felköltenek, az asztalokat az palotából vagy szinből kihordották, az fő gazda szép czeremóniákkal, térdhajtásokkal, tánczot kezdett osztani. Az első tánczot járták a násznagy a nyoszolyóasszonnyal, a vőlegény a menyasszonnyal, a vőfély a nyoszolyó kisasszonnyal. Mikor ezek hármat táncoltak volna, az második táncz volt az örömatya táncza, az ki tánczolt az örömanyával, utána, ha több gyermekei voltanak, még két pár gyermekei, ha azok nem voltanak, az közelébb való két pár atyafiai; aztán rendre tánczoltanak” (Apor 1972: 57). A múlt század derekáról származó tudósítások is említették az alföldi szokásokkal kapcsolatosan, hogy a lakodalmakra táncmestereket is választottak, akik arra ügyeltek, hogy senki, „legkivált a nőszemélyek közül táncz nélkül ne maradjon” (Réső Ensel 1867: 244).

A táncosztás szerepét az utóbbi években is elvégezték a lakodalmi tisztségviselők. Észak-Nyírségben még a közelmúltban is gyakori volt az ún. osztótánc, amit osztónak, sortáncnak is neveztek. Amikor a vacsora után elérkezett a tánc ideje, és a zenészek rázendítettek, a rokonsági fok szerinti rendben a vőfélyek táncospárt vittek mindenkinek. Szeged vidékén is ismerték a lakodalmi sortáncot, lebonyolítását szintén a vőfélyek irányították. Tápén a vőfélyt munkájában, így a sortáncban is, egy másik lakodalmi tisztségviselő, az ún. táncmester segítette. Táncosztó szerepe volt a vőfélynek más vidéken a menyasszonytánc alkalmával is, Szatmárban például a vőfély a menyasszonyi táncra a kialakult szokásrend szerint osztotta, sorrend szerint a vendégeket.

Falun a legények eleje, a hangadók csoportja lett bálrendező. Övék volt a régi értelemben vett táncmesteri szerep. Régebben ugyanis voltak meghatározott időre választott táncrendező táncmesterek is. Egyik legkorábbi erre vonatkozó adatunk a kőszegi ifjak 1697-ből származó tánc- és mulatsági szabályzata. Ebben rögzítették, hogy minden esztendőben választanak táncmestert, az egyik évben magyar, a másikban német rendben való ifjak közül. Ugyanakkor „a magyar mellé németet és a német mellé magyart 209választanak vicéül (helyettesül)”. A 21 cikkelyből álló szabályzat egyik része a tánc- és mulatságrendezők jogait és kötelességeit írta elő, a másik pedig a mulató ifjak kihágásairól és büntetéseiről intézkedett. A kőszegi történeti adat párhuzamot mutat az évenként megválasztott legénybírók, elsőlegények népi gyakorlatával.

Az eddigiekben - néhány történeti példát és mai néprajzi adatot idézve - a táncmesterség régi fogalmát vázoltuk. Az adatokból világos, hogy a régi értelemben vett táncmesteri tevékenység a népéletben szinte napjainkig elevenen élt. A 19. században a táncmesteri fogalomnak még sokáig több jelentése volt. Czuczor-Fogarasi szótára (1862-1874) a táncmestert kétféleképpen magyarázza: „Mester, ki másokat bizonyos táncznemekre idomít. Magyar, francia, színházi tánczmester” - majd folytatólag újra megemlíti, mint az előtánczosnál: -Néhutt, pl. Érsekújvárott a népies innepélyű pünkösdi tánczban am. előtánczos, ki a tánczkörtől különválva vagyis a kör közepén lejti párjával a tánczot s kinek lejtéséhez alkalmazkodnak a többiek. Tudni való, hogy erre a legügyesebb tánczost és tánczosnőt jelölik ki.” Ma viszont a nép táncmesteren már szinte kizárólag a tánctanítót érti. Réthei Prikkel Marián kutatásai szerint az ilyen értelemben vett táncmesterek a 18. század második felében jelentek meg, s elsősorban külföldiek voltak.

A reformkorban kerültek előtérbe az első neves magyar tánctanítók, akik az új nemzeti társastánctörekvések mellett a színpadi tánc művészetét is képviselték: Farkas József, Veszter Sándor, Lakatos Sándor, Fitos Sándor és Róka János. Ekkor alkották a néptánc motívumaiból, azok módosított változataiból, külföldi minták hatására az első szabályozott magyar táncokat (pl. Szőllősy körtánca 1841-ben). A reformkorban Pesten és vidéken egyaránt elterjedtek; ez a tánctípus egy történelmi kor legjellegzetesebb kifejezési formája volt a társas életben.

Míg kezdetben csak Pesten és nagyobb városainkban működtek táncmesterek, addig a 19. század második felében mezővárosainkban, majd falvainkban is megjelentek. Gondoljunk Györffy István már említett Tánciskola a dűlőúton c. leírására, melyben arra utalt, hogy a hetvenes években Egres Kis Lajos aratással egybekötött tánciskolái megszűntek, mert „ez időre esik Glück Mór tánc- és illemtanár feltűnése Turkeviben” (Györffy 1955: 174). Az ország nagyobb részén az 1900-as évek elején, vagy még általánosabban az első világháború után, a húszas években tűntek fel tánctanítók.

Az egyik legkorábbi működési területük Északkelet-Magyarország, azon belül Szabolcs és Szatmár megye volt. Itt az idősebb emberek emlékezete szerint már a múlt század vége felé sok helyen volt tánciskola. Móricz Zsigmond, kéziratban maradt népköltési gyűjteményének előszavában élő táncoknak nevezi a szatmári parasztság körében a kor divatos táncait, az ún. „tur” (tour) táncokat. A vidék rövid néprajzi jellemzésekor a kalákamulatság említése után a bálrendezést így írja le: „A bilétás bálnak van rendező bizottsága, nyomtatott meghívója, rendezői jelvénye és este 9 óra felé gyűlnek a táncra, mint az urak. Itt is csak az aztán a zene, ami amott [mármint a kalákában a cigányzene - P. F.]. Csárdás járja, bár a tour tánc se ismeretlen, s a csűr felgirlandozva, zöldágazva bálterem lesz valójában, mikor körbe-körbe kalamajkózva polkát, mazurt, valcert járnak, amit tánctanítóktól tanultak ám.” Móricz megfigyelése szerint a bálokban polgári szokások érvényesültek. Ugyanilyen rendezői vonásokra utal az e korszakra vonatkozó népi emlékezet is.

A Magyarországi Tánctanítók Egyesülete, amely kisebb megszakításokkal és névváltozásokkal a második világháborúig működött, 1891-ben alakult meg. Ettől kezdve hivatalosan csak okleveles táncmesterek működhettek. Eredeti foglalkozásukra nézve 210többnyire iparosok. A táncmesterséget is iparszerűen űzték, annak tekintette a hivatalos szemlélet is. A Nyugat-Európában létrejött táncmestercéhek tagjai másfajta ipart is kitanultak a 16. és 17. században (pl. cipészet, szabóság). Hétköznap ezt a mesterséget folytatták, csak vasárnap rendeztek bálokat. Egyébként táncmestercéhről Magyarországon is van tudomásunk, a 19. század elején működött ilyen, például Debrecenben.

Az oklevél nélküli tánctanítót kontárnak nevezték. Lakatos Károly a múlt század hetvenes éveiben összeállított táncoktatói szakkönyvében kárhoztatja az ilyen „… sok Kupcihér-kaptafa vagy szabóasztal mellől megugrott kontár tánctanítók - vagy ’művészek’ (sic)…”-et (Lakatos é. n. 66). Akik táncmesterséggel foglalkoztak egy ideig, segédekként működtek gyakorlott, idősebb mesterek mellett és utána önállósodtak. Voltak persze helyi táncmesterek, akik nem nagy körzetben, hanem csak egy községben, annak környékén rendeztek tánciskolát, esetleg valamelyik okleveles mester felügyelete alatt. A tánciskolát maga a mester, de legtöbbször valamelyik segédje szervezte. A néhány hétig (6-8 hét) tartó tánciskola végén vizsgabált rendeztek, amelyen a meghívott közönség előtt bemutatták a megtanult táncokat (modern és népies műtáncokat egyaránt), és városi szokás szerint táncversenyt, sőt bálkirályné-választást is tartottak ekkor.

A táncmesterek mindig a korszaknak megfelelő divattáncokat tanították. Így a polgári körökben szokásos contre jellegű táncokat, a francia négyest, körmagyart és a többi korabeli társastáncot. A századforduló divatos táncai közül említsünk meg néhányat: polkaváltozatok [gyors polka, kraicpolka (kreutzpolka), rezgős polka stb.], mazurka, polonéz (polonais), valcer, pas de quatre, pas de patineurs stb. A nép az utóbbi kettőt torzított szóalakban jelöli, például padugáter, patipatinő. A játékos jellegű táncok közül tanították a székest, a fenyegetőst (tréfás polka). Bizonyos vidékeken a táncmesterek tananyagában szerepelt a gólya is. Az első háború után tanították az újabb társastáncokat, a charlestont, rumbát, vanszteppet (one step), majd a tangót és a foxtrottot is. A magyar táncok közül pedig a palotásokat, a magyar kettőst, a magyar szólót és gyakran a csárdást is.

A táncokkal együtt a parasztság átvette a polgári viselkedés néhány illemszabályát. A régi, intéssel vagy névvel való táncba hívás helyett meghonosodott a meghajlással való táncra kérés. Az újabb táncokat kevesen tanulták tánciskolákban; az iparosok és a módosabb gazdák fiai. Ám a szegényebbek közül az, aki hajlandóságot érzett, igyekezett a lépéseket valami módon ellesni. A tánciskolák terjedtek ugyan, de az első világháború előtt a városi táncok nehezen hódítottak tért. Összetűzések adódtak, mert a módosabb legény rendelt valami új nótát, és a többiek nem tudtak rá táncolni. A parasztság egy része ellenszenvvel fogadta az új táncokat. Jó táncos parasztemberek hangoztatták, hogy nekik nem kell mester. Gyakran meséltek olyan történeteket, hogy egy-egy kiváló paraszttáncos a mestert is kitáncolta.

Azok a magyar műtáncok, amelyeket a táncmesterek tanítottak, a vizsgabálokra szerkesztett mutatványok voltak. A résztvevők abban a formában, ahogy tanulták, el is felejtették. Ami megmaradt belőlük, az csak a motívumok egy része. Az ilyen motívumok viszont az egész magyar nyelvterületen gyakoriak a hagyományos csárdásban és férfitáncokban (verbunk). Különösen jellemző az északkelet-magyarországiak tánckincsében (pl. Szabolcs-Szatmár megyében). Itt a tánciskolákban tanult motívumok teljesen hasonultak a hagyományos csárdás és a magyar verbunk mozdulatkincséhez.

Ezen a vidéken gyakran ad a parasztság egy-egy mozdulatnak elnevezést, például kopogó, dübbenő, cövekelő, küszöbölés, dobogó, merítős, kisharang, nagyharang, olló, 211hátravágás egyezve, hátravágós kettőztetve stb. Feltehetően hozzájárult ehhez az a tánciskolai gyakorlat is, hogy az ún. magyar szóló motívumait - általában 32-őt tartottak számon - nevekkel jelölték. A motívumok száma és elnevezése táncmesterenként változhatott. Azonos elnevezés nem jelentett okvetlenül azonos motívumot. Ezek egy részét lehet csak azonosítani a korabeli táncszakkönyvek motívumleírásával. Egy szatmári kontár táncmester motívumai 1957-ben a következők voltak: bokázó, körbokázó, nagy körbokázó, oldalbokázó vagy páros oldalverő, keresztlépő, dupla hegyező, dupla négyes, hirintázás, előrevágó, kettőztető, dupla olló, hátravágás, kígyózás, körlejtő, kisharang, nagyharang, előrekiszaladó vagy toborzó, általvetős, körhinta. Itt jegyezzük meg, hogy a múlt századi táncmesterek, így Lakatos Sándor és Károly megpróbálták rendszerbe foglalni a magyar néptánc (verbunk) mozdulatkincsét, s 32 meghatározott figurát állapítottak meg. Ez a szkéma élhetett tovább a táncmesterek és a századforduló óta tánciskolába járó parasztság tudatában is.

Egyes vidékeken az iskolában tanult táncok mellett még sokáig tovább éltek a hagyományos paraszttáncok is. Sőt, a műtáncok egyes motívumai - amelyekhez az egyes vidékek néptáncaiból is merítettek a félnépi táncmesterek és kontárok - termékenyítőleg hatottak a hagyományos táncokra. A múlt századi táncmesterek nyilvánvalóan a reformkor csárdásából és a különböző vidékek néptáncaiból alakították ki motívumkincsüket, amelyek az idők folyamán fokozatosan megmerevedtek. Egyes vidékeken a vándor táncmesterek korai megjelenése, falusi táncmesterek működése, a kölcsönhatások és az eleven csárdáskultúra együttesen hozzájárult a néptánc felfrissüléséhez, egyes motívumok továbbéléséhez.