A táncalkalmak típusait kialakulásuk körülményei és szervezettségük alapján különböztethetjük meg. A táncmulatságoknak két alapvető fajtáját ismerjük. Ezek közül a spontán tánckedvet szolgáló, kötetlen forma volt a gyakoribb. A másik, a szervezett bál, báld, a parasztság körében újabb keletű, és lebonyolítását polgári hatások színezték. A bálok és egyéb táncmulatságok egyaránt kapcsolódhattak az év jeles napjaihoz, de különböző munkaalkalmakhoz is.

A hagyományos spontán táncalkalmak visszatérően ismétlődtek. Rendezői, illetve felelős szervezői a falusi fiatalság rátermett tagjai, a legényszervezetek vezetői közül kerültek ki (legénybíró, első legény, kezes). A kötetlen táncok közvetlen, játékos hangulatban zajlottak le. Rendszerint vasárnap vagy ünnepnap délután kezdődtek és estig tartottak. Ezeken az alkalmakon éltek legtovább a hagyományos táncok a régi táncrend szerint. A zenészek előre leszerződött vagy alkalmi muzsikusok voltak. Gyakran szólóhangszerekre (duda, citera, tekerő, hegedű, harmonika stb.) vagy egyszerűbb hangszeregyüttesekre, általában hangszerpárra (citera köcsögdudával, tekerő klarinéttal, hegedű kontrával vagy ütőgardonnal) táncoltak. Kezdetleges szükséghangszerek, különböző összetételű zenekarok egyaránt kíséretül szolgálhattak.

A vasárnapok és ünnepnapok rendszeresen ismétlődő szórakozásai változatosak voltak. Az egyik legáltalánosabb és talán a legrégibb formája az ún. vasárnapi játszó. Sokféle névvel illették, hívták vasárnapi táncnak, nyári táncnak, szabad táncnak vagy csak egyszerűen táncnak. Kisebb-nagyobb közösségek alkalmi táncmulatságának vidékenként 212különböző neve volt: citerabál, padkaporos bál, cuháré, cuherda, cécóbál, dudabál, sáribál stb. Amint látjuk, a bál elnevezést a táncalkalmak kötetlenebb, spontán formáinál is használták, de azok természetét, lazább keretét, hangulatát a jelző fejezte ki, például csutribál. Ahol az ünnepélyes bálok kialakultak, ott a tánc és a bál között már éles különbséget tettek.

A vasárnapi játszót hagyományos szokásrend szabályozta, egyszerű keretek között zajlott le. Rendszerint vasárnap délután vecsernye, illetve litánia után kezdődött és sötétedésig tartott. Helyszíne lehetett a falu melletti nyomás, pázsit, páskom, a nagytér, patakon átvezető híd és környéke, kapuk alja, tágas udvarok, esetleg a kocsma udvara is. Előfordult, hogy a szabad ég alatti játék a kocsmában folytatódott. A játszókon ott volt az egész falu. A fiatalok különböző korosztályai, fiú- és lánybandák, felnőttek karonülő gyermekekkel, idősebbek, sőt vének is. A fiúk legtöbbje labdával, ügyességi játékokkal szórakozott, míg a lányok énekeltek és körbe táncoltak. Megjelentek a zenészek, bekapcsolódtak a legények, és kialakult az általános tánc. Az idősebbek szemlélődtek, de a gyermekek számára a játszó a szórakozás megtanulásának fő alkalma volt.

A játszókra vonatkozóan a múlt századból számos feljegyzés maradt fenn. A megfigyelések, leírások egy része az Alföldről származik, melynek hagyományai korán megfakultak. Ugyanakkor a központi terület bizonyos vidékei (pl. Duna mente, Sárköz, Kalocsa vidéke) őrizték meg legtovább a játszók klasszikus színes forgatagát, de a népi emlékezet országszerte őrzi a játszók hajdani eleven életét.

A múlt század egyik úttörő folkloristájának, Török Károlynak 1867-ben megjelent leírásából ismertetjük a játszót (a leírás a Dél-Alföldre vonatkozik): „A játszó gyermekek, legények, leányok mulatóhelye vasárnap és ünnepnapokon. Már két-három óra tájban, vagy leginkább midőn a dél-esti istentiszteletről kijöttek a templomból, lehet látni, hogy öten-hatan, tízen-tizenketten egy csoportban, legény-leány együtt mennek ki a nyomásra; ehhez a házhoz is, amahhoz is, ha ott legény vagy leány van, bekiáltanak, hogy: gyerünk a játszóra. Kiérve, szétoszlanak a szép zöld gyepen, mint az égen a csillag; tavaszkor nem tarkább nem virágosabb a rét, mint a nyomás ilyenkor.

Majd játékhoz kezdenek, itt is egy csoport, amott is meg amarrább is; ez a felekezet cziczamaczázik, amaz körbe áll, egy a kör közepén, aztán rákezdenek valami mélabús danájú játékdalt, dalolnak, mikor arra kerül a sor: összeölelkeznek s tánczolnak. Másik csapat meg laptázik, legények-lányok vegyest; … A legénység egy része ott cziczamaczázik, dalol, táncol vagy laptázik vegyest a leányokkal; más része, amelynek inkább tetszik a férfiasabb, több erőt, több ügyességet kívánó mulatság, egy kicsit féréntébb a többiektől dólézik vagy tekézik… Távolabb a tekézőktől egy csoport suhanczár sorban ül, büktet…

A kisebb gyerkőczök ugyanezt cselekszik, amit a nagy leányok, legények, ők is dóléznak, tekéznek, laptáznak, cziczamaczáznak, aztán meg lovaznak, futtatnak, handarikáznak előre-hátra a gyepen. Kettő-három nagy papiros sárkányt ereszt föl, aztán leülnek a dombtetőre s onnan nézik minden mozdulatát, nem szitál-e? nem ereszt-e nagy tőgyet? stb.

Így mulat a fiatalság a játszón; késő estig meg nem szűnik a futkározás, dal, zsivaj, lárma, kurjongatás; mikor aztán sötétedni kezd, csapatonkint dalolva mennek haza” (Török K. 1867: 19).

Baksay Sándor 1891-ben az alföldi népszokásokkal kapcsolatosan írja: „Az ünnepek 213délutánjait a fiatalság mindenütt játékkal, tánczczal tölti. Néha a korcsma udvarán tánczol, de a legáltalánosabb a pázsiton (játszó) mulatás, hol laptáznak, futkároznak.” A táncot is jellemzi, és leírása feltehetően a Duna mellékére, Drávaszögre, Baja és a Kalocsai Sárköz vidékére vonatkozik: „Az alsó dunamelléki magyarság körtáncza érdekes látvány. A hány leány és új menyecske a faluban, sokszor százával is, kéz kezet fogva karikába áll s dalolva lejt jobbról balra. A dal rendszerint lassú magyar. Újabb-újabb dalok kerülnek föl, míg végre a közelben álldogáló legénység rájok rohan, a koszorút széttépi, a dal s vele a táncz is frissbe csap át” (Baksay 1891: 128).

Különösen pompás volt a sárközi játszó. Erre vonatkozóan a korábbi leírások mellett számos feljegyzés, adalék és megfigyelés maradt fenn. Sárközben a játszót korábban a falu főterén, a templomtéren tartották, később a tilalmak miatt a kocsma vagy az olvasókör udvarára szorult. Erre kivonult a fiatalsággal együtt az egész falu népe, az idősebbek is. A menyecskék még a karonülő gyermekeiket is kivitték. A hangadók itt a nagyleányok voltak. A sárközi játszó valóságos divatbemutató volt. Színes, gazdag viseletbe öltözve járták körtáncaikat nótaszóra: a saját falujukban keletkezett dalokat éneklik órákon keresztül, napestig száz és száz daluk van, s azt valamennyi tudja - jegyezték fel 1914 előttről. Itt a forrás feltehetően a Sárközben mai napig fennmaradt, lassú tempójú, sok strófás, lírai szövegekkel énekelt, aszimmetrikus (5/8) ritmusú, ún. „lépő nóták”-ra utal. A leírások és megfigyelések említik, hogy a dallamokat és azok változását egy jó hangú, tekintélyes leány kezdte el, illetve irányította. Ez a mozzanat is régi hagyományokat őrzött meg. A középkori körtáncok emlékét őrző balkáni énekes kólóknál és a már említett feröer-iek hosszú táncainál ugyanilyen előtáncos-előénekesek figyelhetők meg ma is.

Ugyancsak a körnek a lassúban jobbról balra való haladása a Feröer-körtánc mozgásirányára emlékeztet. Baksay is idézett leírásában a jobbról balra lejtő lépésekre utal, tehát az óramutató járásának megfelelően mozogtak. Ugyanezt a napiránynak megfelelő mozgásirányt tanúsították az utóbbi években, különösen a Dél-Dunántúlon megfigyelhető női körtáncok is. Ezek nagy részében még a reneszánszból ismert branle simple alaplépést járták (két lépés balra és egy lépés jobbra), amelyet a szakirodalom Feröer-lépésnek nevez.

A sárközi játszók látványosságát fokozta a táncoló körök nagysága. Sokszor száznál több leány és menyecske járta egy-egy körben. A tánc egy-egy szakaszában kisebb körökké is átalakulhatott. A lassú részt a menyecskék is járták, de a gyors részeknél - a múltbeli megfigyelések szerint - kiállottak a körből. A női körtáncoknak aztán a legények vetettek véget, a gyorsabb résznél szétbomlasztották a kört, kiszakítottak egy-egy leányt, és elkezdték a páros táncot. A zenészek is megjelentek, és megindult a tánc sötétedésig. A sárközi karikázót Csapó Vilmos 1866-ban a következőképpen jellemzi: „… a leánysereg összefogódzva a bús nóták mellett énekelve lépegetett lassú mozgással, … most lépik a lépést, aztán ha elégséges, beeresztik a legényeket is, úgy kerül ki belőle a tánc”.

A múlt századi leírások és a későbbi megfigyelések alapján is nyilvánvaló, hogy a játszót az egész magyar nyelvterületen ismerték, és az egyik legrégibb, legjelentősebb táncos szokás lehetett. Török Károly idézett leírása Hódmezővásárhelyre és környékére vonatkozott. (Hódmezővásárhely ebben az időben szinte még teljesen falusias sajátosságokkal rendelkező mezőváros volt.) A játszó tehát a múlt század második felében az Alföld egyes vidékeit is jellemezte, de ismert lehetett a peremvidékeken is. Orbán Balázs 214a felcsíki búcsúval kapcsolatosan említi a játszókertet: „A lakmározás után a játszókertbe megy a fiatalság, ily játszókertje minden falunak van, ott szoktak vasárnap és ünnepnapokon összegyülni, hogy erőt edző játékokkal mulassanak, melyek mindig testgyakorló elveken nyugszanak; a férfiak lapdáznak, követ dobnak, versenyt futnak, birkóznak. A nők cziczét futnak s más társas játékokat játszanak, az öregek pedig körültelepedve kedvtelve nézik a gondtalanul mulató fiatalságot. Este tánc van…” (Orbán 1869: 57).

A századfordulótól kezdve a játszót sokfelé a fiatalok bandázása váltotta fel. Vasár- és ünnepnap délután a leányok kisebb-nagyobb csoportokban sétálgattak, énekeltek, játszadoztak, táncoltak. Legénybandák is csatlakoztak hozzájuk, akik évődtek velük, udvaroltak, szemlélődtek, sőt, ritkán a táncba is bekapcsolódtak. Egy-egy utca, környék azonos korosztályú leányai, legényei alkottak egy bandát, természetesen elkülönülve egymástól. Megbeszélték előre, hogy hol találkoznak, de kialakult, állandó helyük is lehetett. A múltban a játszókra is bandák szerint vonultak fel. Gyakori volt a szegek (alszeg, felszeg), faluvégek szerinti elkülönülés. Egyes vidékeken, például a Sárközben a bandázásokban a társadalmi különbségek is érvényesültek. Itt már a század vége felé a birtokos és a szegény parasztságnak külön játszóhelye volt, de ennek ellenére a fiatalság egymás játszóit meglátogatta.

A bandázásoknak, mint korábban a játszóknak, különösen a katolikusoknál, a böjti tánctilalmak idején volt jelentős szerepük, mert helyettesítették a táncmulatságokat. Erre emlékeztet a bátaiak (Sárköz) böjti karikázója, amelyhez lassú, ünnepélyes, ún. „siki nóták”-at énekeltek. Másképp járták a karikázó lépőjét a katolikus és a református leányok.

Az utóbbi évek megfigyelései is alátámasztják a játszók, illetve bandázások hajdan általánosan elterjedt szokását. A dél-dunántúli emlékek is megerősítik ezt. Így Somogyban a leányok böjti időben csomóra mentek. Kedvelt találkozóhelyük volt például Szennán és Simonfán a hidak környéke. Az ilyenkor járt táncokat, játékokat és a táncolási alkalmakat sokféleképpen nevezték: hajaruzsázás, kocsikala (Karád), hajabuka, hajabokázás (Zselicség északi része), lile, hapapaja (Nagyberki), erdőjárózás (Törökkoppány) stb. Ezek különböző körtáncok és karikázók változatai. (Somogyban általában karikázóknak nevezik a női körtáncokat.) Egy részük a párválasztó játékokhoz tartozott. Elnevezésük feltehetően a dallamszöveg alapján történt. Így például a karádi karikázót azért nevezték kocsikalának, mert egyik dallamának szövege így kezdődik: „Kocsikala, deszkakala…” A törökkoppányi párválasztó játék, az erdőjárózás szintén egyik dallamának a szövege alapján kapta a nevét: „Erdőjáróznak a lányok…” A hajabokázó elnevezésben feltételezhető, hogy „haja” vagy „haj” szócskák átvitel útján a tánc jelölőjévé lettek. A szennai futó (karikázó gyors része) dallamszövege is így kezdi:

Haja donna donna Szölke asszony fia Hadd el szeretődet Szeress el engemet.

(Morvay-Pesovár E. 1954: 187)

215Az 1505 körüli körmöcbányai táncszó is használja már ezt a szót:

„Haja haja virágom!”

A simonfai hajabokázó szintén a párválasztó játékok egyik változata. Karéjban jártak balra haladó lépésekkel. A kör közepén egy pár táncolt a dallamok tempójának megfelelően lassút vagy frisset. Lassú, futó-szaladó, gyermekjátékokra emlékeztető dallamokat énekeltek váltakozva. Időnként a megfelelő résznél párcsere történt. A sokféle dal közül néhány változat:
1. Szerelem, szerelem, Átkozott gyötrelem Mért nem virágoztál, Minden fa tetején.

2. Minden fa tetején, Cidrusfa levelén Had szakitson róla, Minden szegény legény. 3. Én is szakasztottam, El is szalasztottam, Utána szaladtam, De meg nem foghattam. 4. Karikós a zsömle, Nem fér a zsebembe, Ösmeretlen legény Nem ül az ölembe.

(Simonfa, Somogy m.; Pesovár F., Zámbó I. gy.)
Idiridi puszta ispiric, Peperice máma peperic, Urilánc, urilánc, Kémény Rozi, mit csinálsz?

216(Simonfa, Somogy m.; Pesovár F., Zámbó I. gy.)

Ekkor a kör közepén táncolók egyike kiment, és behívott valakit a karéjból a páros tánc folytatására. Következett egy lassú rész:
1. Egy fazék répát főztem, Azt is ellopták tőlem, Még a pincébe voltam, Még a pincébe voltam.

2. Ott se ittam egyebet, Csak három bimbólevelet, Attól sem voltam részög, Attól sem voltam részög.

(Simonfa, Somogy m.; Pesovár F., Zámbó I. gy.)

Majd dallam nélküli ritmikus szöveg következett:

Hap, hap, haja, Ezüst haja, Pilige táncom, pilige, A leányoknak egy kis örömöcske, Lepje meg a nagy öreg kecske!

(Pesovár F. 1978: 31-32)

Hosszúhetényben (Baranya m.) a leányok böjt alkalmával iványozni jártak. Elnevezését e táncos játék szintén a dallam szövege alapján kapta, amelyben a többi gyermekjátékhoz hasonlóan nagyon sok értelmetlen rész figyelhető meg: „Iványosi, Iványosi 217nyergelőbe, nyerge szija hajladozik…” stb. Körülbelül 20-30 leány összeállt, és miközben e dalt énekelték, kígyózva haladtak, s a folyamatosan előre kerülő két leány felemelt kezével kaput alkotott, amely alatt a többiek átbújtak. Hosszúhetényben is két helyen gyülekezett a falu ifjúsága az ünnepek délutánjain. Egyik része a Nagyhídon, másik a Kálváriánál. Ott játszottak, táncoltak, vagy ahogy ők kifejezték, „karéltak”. A kisgyermekek is beállhattak a kör közepére. Szegek vagy társadalmi rétegek szerint itt is, másutt is elváltak a bandák.

Az iványozás egyik formaváltozata élt a Zala megyei Kiskomáromban is, amelyet ott szintén láncban összekapaszkodva, kígyózva jártak. E böjti szokás neve lilázás vagy lityázás. 20-30 leány összekapaszkodva „lila” kiáltással, apró futólépésekkel haladt utcahosszat. Egy-egy nagyobb téren karikába álltak és táncoltak, majd újra „lilázva” mentek a másik tánchelyre. Itt is megtalálható a két leány által alkotott kapu alatti átbúvás. Az ilyen falukerülő leánytánc rendkívül régies változatára emlékeznek a szlavóniai Szentlászlón. Még az első világháború előtt - tavasszal vagy húsvét táján - a leányok hosszú láncban összekapaszkodva nótaszóval végigjárták az egész falut, míg el nem értek a főtéren lévő tánchelyre. Ez volt a kalalázás. Ahol megálltak, ott eljárták a körtáncukat, amit rezálásnak neveztek. Egyébként a népi emlékezet mindenütt az eddig bemutatott formákat tartja a régi vasárnapi leányséták, bandázások fő sajátosságainak.

A leánybandák játékos táncai más vidékekről is ismertek, például Komárom megyében a pilikézés (Martos). A kalotaszegi Nyárszón még az 1940-es években is a délutáni templomozás után a nagyleányok széles sorokban összekapaszkodva, dalolva vonultak végig az utcán. A legények követték őket, és ott beszélgettek, daloltak, esetleg táncoltak. A legények labdáztak, elsősorban „kótyáztak”, és esetenként egy-egy menyecske is beállott közéjük. A nagyleányok egyik legkedveltebb tavaszi játéka itt is a „kapuzás” volt. A legmagasabb legény és leány kaput tartott, a többiek kezet fogtak velük, és hosszú sort alkottak. A leányok között váltakozva legények is állottak, de a többség mindig leány volt. A legutolsó ment át a kapun, a többi követte őt, és kaputartók lettek a legutolsók a sorban. Azután ők vonultak át először az elsők által tartott kapun. Közben daloltak. A dudók közül legkedveltebb volt a „Hej le az utcán, le végestelen végig” kezdetű dal. A kapuzó játékoknak ez az alapformája ismeretes sok magyarlakta területen.

A bandázás még az 1930-as években az Alföld peremén, így a Felső-Tisza-vidék egyes részein is divatban volt. A Dél-Nyírség néhány községében (pl. Bököny, Balkány, Geszteréd, Érpatak) volt az ún. hajlikázás. Ez szintén a párválasztó játékok egyik változata. Körbe állva énekeltek, miközben egy fiú egy leánnyal a kör közepén táncolt. Rendszerint leányok járták, de a legények is megjelentek és bekapcsolódtak. Általában egy utcabeliek jöttek össze nyolcan, tízen, néha húszan is, és kapuk előtt hajlikáztak vecsernyétől estig. Más utcabelit is szívesen láttak, az is részt vehetett a játékban. Társadalmi különbségek a bandázásnak e formájában nem érvényesültek. Nagyon népszerű játék volt e vidéken. A népi emlékezet szerint, ha már hárman voltak, hajlikáztak, ugyanis ketten forogtak, az egyik pedig énekelt hozzá. Közben megjelentek a társaik, és körbe állva vagy ülve „mondták a nótát”. Aki gyorsan pergett, annak rövidet énekeltek, aki ügyetlenkedett, annak hosszabbat. „Az ment a táncba, akit vittek. Ajánlották a résztvevők magukat és a társaikat: „Engem vigyél, vigyed már a másikat.” Annyira kedvelték a hajlikázást, hogy „lopva” néha még a fiatalasszonyok is elmentek ilyen alkalmakra. Tizenkettőtől húsz-huszonöt éves korukig hajlikáztak a leányok, míg férjhez 218nem mentek. A tavaszi böjti időszak táncos szórakozása volt, nemcsak ünnepnap, hanem néha hétköznap is. Sajátos páros és páratlan ütemű hajlikázó dallamokat énekeltek ilyen párosító szövegekkel:

Érpataki templom előtt Három ágú diófa nőtt. Három ágnak hat levele, János a szeretőm neve. János a szeretőm nem más, Fogja körül a nyilalás. Ha a nyilalás elhagyja, Törje ki a rossz-nyavaja.

(Érpatak, Szabolcs m.; Pesovár F. 1978: 34)

Az eddigiekben ismertettük a bandázások néhány táji változatát és az ilyen alkalmakon járt táncos játékokat. Leggyakrabban a kígyózva vonuló kapuzó és párválasztó játékok, továbbá női körtáncok fordultak elő. A katolikusoknál a tánctilalmak idején és a református vidékek bandázásain is főleg ezek a táncok szerepeltek. Így például a századfordulón a Hajdú megyei Mikepércsen tavasszal, ha nem volt vasárnap bál vagy tánc, a legények és leányok az utcán találkoztak és koszorút jártak (a kapuzó játék egy változata). A vonulós leánytáncok elsődleges szerepe feltehetően a tavaszi termékenységi rítusokhoz kapcsolódó falukerülés lehetett.

A továbbiakban a magyar nyelvterület néhány pontjának bandázását jellemezzük, figyelembe véve a különböző csoportosulási lehetőségeket. A Pest megyei Bagon a bandázások során - és ilyenek még a közelmúltban is elevenen éltek - játszottak az iskoláskortól kezdve kialakult kis csoportok. A falu különböző részein, az utcák kiszélesülő részén alakítottak maguknak állandó helyet, ott táncoltak. A gazdag leányok külön bandába jártak a velük egykorú gazdagabb kislegényekkel, a szegények a velük egyívású fiúkkal találkoztak. Az egyévbeliek, egy alombeliek vagy velembeliek tartottak össze. Még a gyermeklakodalmakat is bandánként tartották meg. Ajakon az egyes vigek fonóin kialakult bandák szerint tartottak össze a leányok, és vasárnaponként a kiskapuk előtt alakították ki a csoportjaikat. Sokszor késő estig daloltak, táncoltak. A kapuk előtti bandázás eléggé elterjedt szokás volt, így például Erdélyben a Maros menti Lőrincrévén szombat vagy vasárnap este valamelyik leány kapuja előtt gyűlt össze az ifjúság. Olyan helyet választottak ki, ahol a közelben több leány lakott, és pad is volt a ház előtt. Gyakran éjfélig együtt maradtak, beszélgettek, énekeltek, miközben a csárdást, a leányok szokásos körtáncát járták.

Mezőcsáton az első világháború előtt a leánycimborák céhházba, céhbe jártak. Céh szavunk jelentése - a mesterséget űző kézművesek társulata mellett - ’duska’, ’ivóka’ is lehetett. A céhelés pedig ’duskálás’, ’ivókázás’, ’lakmározás’ és ’áldomásozás’ értelemben is szerepelt a régi magyar nyelvhasználatban. A gazdaleányok, a szegények, a cselédek külön-külön céhet tartottak. A Tolna megyei Sióagárdon is a vagyoni helyzetnek megfelelően 219alakultak ki a bandák, a templomtéren karikázásra kijelölt állandó helyük volt. A bandákat különböző elnevezésekkel tartották számon: híres banda, szerelem banda, gazdag banda, kisebb és nagyobb banda stb. Sajátságos összejövetelük van Kolozsvárott az ott szolgáló cselédlányoknak. Régen a Fő téren és a Széchenyi téren találkoztak, utóbb a Postakertben jöttek össze csütörtökön és vasárnap estefelé beszélgetésre, táncolásra. Vidékenként csoportosultak, külön voltak a székiek, a szilágyságiak, a székelyek és az egyéb környékbeli magyar és román leányok. A városban szolgáló, illetve dolgozó legények is rendszerint odavetődtek közéjük.

A vasár- és ünnepnap ismétlődő táncalkalmakat úgy bonyolították le, hogy külön házat, szobát, csűrt, udvart béreltek, vagy pedig a kocsma és annak udvara szolgált tánchelyül. Ezeket legtöbbször egy-egy időszakra vették igénybe. Ilyenek voltak például Erdélyben a táncolóházak, táncházak. A különböző helyiségek, így főleg a lakószobák táncra való kibérelése a múlt században általános lehetett. Erre utalnak a néhány vidéken (pl. Baranyában) még a század elején is működő játszóházak. Ezek kétségtelenül a szabadtéri játszók egy változatát képviselték. Ezeken a helyeken a hangsúly már a táncoláson volt, de bizonyos esetekben (pl. míg a zenészek étkeztek) játékkal töltötték az idejüket.

Egyes vidékeken cécóháznak nevezték a táncolóhelyeket. A cécó népnyelvi használatban feltűnést keltő, mértéktelen mulatságot jelentett. Így Hódmezővásárhelyen és környékén a múltban a cécót a táncalkalom becsmérlő megjelölésére használták. Ilyen helyre az illendőség szerint rendes legény vagy leány nem ment el, mert megszólták érte. Batyubál értelemben például Szegváron még az utóbbi években is használták a cécóbál elnevezést. Számos vidéken, főleg a Dunántúlon a tánc helyét mulatóhelynek, mulatóháznak nevezték. Egyébként itt és a Duna mellékén gyakran nevezik a táncalkalmakat ma is mulatságnak, táncmulatságnak. Itt jegyezzük meg, hogy a Mezőföld egyes vidékein (pl. Előszállás környékén) a szóló férfitánc (ugrós) és annak dallama régen a közhasználatban mulató megjelöléssel is szerepelt.

A táncház sajátos formája alakult ki és maradt fenn a mai napig a mezőségi Széken. Ezekben a nemzedékenként kialakult rend szerint szombat este, vasárnap és néha hétköznap is (pl. bevonulások alkalmával) táncoltak. Falurészenként, ún. szegek szerint elkülönülve, így Felszegen, Csipkeszegen és Forrószegen egyidejűleg is tarthatnak táncházat. Minden szegnek állandó zenekara van. A táncéletnek e sajátos megnyilvánulása (táncrendezés, táncrend, viselkedés stb.) a parasztság közösségi életrendjének rendkívül régies mozzanatait őrizte meg.

A vasárnapi tánc különösen a századforduló óta, főleg a nyugati táncdialektus területén már rendszeresen a kocsmákhoz kapcsolódott. Az alföldi városokban, mezővárosokban és nagyobb községekben már a múlt században is gyakori volt, hogy a bormérések, a kocsmák udvarain az e célra feldíszített sátrakban táncoltak. A kocsma (csapszék, csárda) egyébként a múltban gyakran szolgált alkalmi tánchelyül. Erre utal a múlt század elején kialakult nemzeti táncunk elnevezése is, a csárdás. Jellemzésére írta Jolin Emil 1844-ben a Regélőben: „Ez éppen ugyanaz, amelyet a vasárnaponként az utolsó csárdában is láthatni a pór leányokkal táncolni.” Általános jelenség volt, hogy a kocsmában mulató legények be-behívtak valakit az arra bandázó leányok közül és táncra perdültek vele. Ez persze vidékenként módosulhatott, mert nem mindenkinek illett ilyen helyen táncolni. A „csárdás menyecske” megjelölésnek a nép körében nem volt éppen tisztes értelme. Kacér, rossz erkölcsű nőszemélyt illettek vele.

220A múlt századi leírások, rajzok és festmények gyakori témái a kocsmai táncmulatságok. Így például Andrássy Manó a Hazai vadászatok c. könyvében (1857) „A csárdás” c. fejezetben - amelyben egyébként jellemzi a népi táncot is - képeket közöl a csárda előtt és a csárdában járt táncokról. A Néprajzi Múzeum birtokában lévő és Réthei Prikkel Marián által is közölt (1924: 22), múlt század első feléből való Vígan táncoló magyarok c. kép pedig a boros sátor előtt táncolókat mutatja be. A palócság körében ismert táncalkalom az ivó, eredetileg szintén kocsmai táncolást jelenthetett. Egy 1854-ből származó leírás szerint Egerben a táncmulatságot ivónak nevezték. Ilyen emléket őriz az a színezett metszet, amely a táncolók népviseletét mutatja be egy ivó keretében (Sávoly 1846: Képmelléklet).

A 16. századtól kezdve ismerjük azokat az egyházi tilalmakat és világi statútumokat, amelyek küzdenek és tiltakoznak a különböző „dombérozások”, így a kocsmai mulatságok ellen is. A különböző történeti feljegyzések, a büntetőperek jegyzőkönyvei és tanúvallomásai gyakran adnak hírt arról, hogy kocsmai mulatságokon verekedés kezdődött, mert a mulatozók nem tudtak megegyezni a kért tánc dallamában. Az olyan szabad királyi városokban is, mint Székesfehérvár, a tanács a nyilvános táncot (saltus publicus) a borkimérésekben és vendégfogadókban nem nézte jó szemmel. Miután elkerülhetetlen volt, hogy ahol bort mérnek, táncoljanak is, az 1760-as évektől kezdve a hatóság ellenőrizni próbált. 1762-ben például megtiltották az egyik borkimérésben a táncot és a zenét, mivel a csapos és a pincér egy pásztort megvert és 26 Ft-ját elvette. Különösen tartott a tanács a verekedésektől.

A kocsmai táncokkal kapcsolatos forrásokból kiragadva idézzük Richard Bright angol orvos és geológus 1815-ös dunántúli utazásaiból várpalotai megfigyelését: „A községben sétálva az egyik kocsmában zeneszót hallottam és belépve láttam, hogy az három cigánytól származik, míg egy félig részeg paraszttársaság táncolt. Ez az a rendkívüli szilaj tánc volt, amelyet már láttam. Csak férfiak járták és minden bor nélkül, valósággal belebódulnak” (Bright 1970: 85). (Ő írja le egyébként ezen az útján a keszthelyi Festetich-birtokon tanuló erdészhallgatók botos táncát, és jellemzi a toborzóúton lévő katonák verbunktáncát is.)

Gyakori volt, hogy egy-egy vásár alkalmával találkozó pásztorok nagy mulatságot csaptak a tebernában (boros sátor, kocsma). A pásztorok botoló táncai is legtöbbször az ilyen kocsmai és vásári mulatozásokhoz kapcsolódtak.

A kocsmában könnyen kialakulhatott a tánc, mert ott rendszerint zene is volt a mulató vendégek szórakoztatására. A kocsmárosnak érdekében állott, hogy zenészek tartózkodjanak nála, ezért sokszor ő fogadta fel őket. A kocsmának a tánc szempontjából betöltött szerepére jellemző, hogy a Dunántúl egyes vidékein, például a Fejér megyei pusztákon, a lakodalom egy része, a délutáni tánc is ott zajlott le.

Az alkalmi táncok számos változata közül megemlítjük még az általánosan elterjedt citera- vagy tamburabálokat, amelyek kisebb-nagyobb létszámú résztvevővel spontánul alakultak ki. Mint elnevezésük is mutatja, egy-egy szólóhangszer, például citera (az Alföld egyes vidékein, így az Alsó-Tisza-vidéken tamburának nevezik) szolgált kíséretül. Esetleg néhány szükséghangszerrel egészítették ki, köcsögdudával, nádsíppal, meggyfahéj síppal, de hangszer volt a sodrófa is, mikor az asztal lapján az ujjukon görgették. Az ilyen jellegű táncalkalmak népszerűek voltak, különösen a tanyákon és uradalmakban. Egyes vidékeken - a rögtönzöttséget is hangsúlyozandó - cuhárénak és cuherdának is nevezték őket.

221Ezt a táncos összejövetelt a Duna-Tisza közén, a Kiskunság falvaiban és tanyáin padkaporos bálnak mondták. Onnan kapta a nevét, hogy táncolás közben a szoba földjének pora rászállt és vastagon lerakódott a kemencepadkára. Tekerősök klarinéttal párosítva adták a zenét. Kiskunfélegyházán és környékén gyakran két tekerős és két klarinétos muzsikált a táncmulatságokon.

A Jászság rögtönzött táncalkalma a pendzsom. Vasárnap délutánonként tartották zárt helyen, vagy nyári időben a fák alatt a gyepen. Itt is citerára táncoltak, esetleg összeadtak egy kis pénzt és muzsikásokat fogadtak. A pendzsom egyébként a tánc mellett a különböző tréfás játékok helyszínét jelentette.

A nyíregyházi szlovák eredetű bokortanyák fiatalságának legkedveltebb mulatsága a bursza volt. Főképpen nyáron, vasárnap délután rendezték valamelyik tanya közepén vagy gazda tágas udvarán. A rendezők a tanya legényei voltak, de a szomszédos tájék fiatalsága is eljött erre a mulatságra. Régebben tilinkó, később citera, újabban harmonika hangja mellett járták. A bursza szó eredete valószínűleg a szlovák nyelvből fejthető meg. A gyetvai szlovákok is ismerik, és a nép táncos szórakozását értik rajta. Közelebbi meghatározás szerint: farsangi táncos mulató alkalom. Nyíregyházán már nem emlékeznek farsangi jellegére. Valószínű, hogy a zólyomi származású gazdaréteg honosította meg.

A különböző vidékek rögtönzött táncalkalmainak igen sok változata volt. Idézzük csak például a Szeged környéki spontán táncalkalmak különböző elnevezéseit: csuri-, dugott, kurta-, padka-, padkaporos, siribál stb.

A ma is gazdag táncéletű Gyimesen a társas élet elsősorban az ún. gyűlésekhez kapcsolódik. Mindenféle összejövetelt gyűlésnek neveznek, így azt is, ha guzsajasra, beszélgetésre, játékra vagy táncra jönnek össze. Megkülönböztetnek például fonógyűlést, játékgyűlést és havi táncgyűlést. A gyűlések meghatározott időszakhoz kötődnek. Ősszel, szénacsinálás idején a kalyibáknál összeverődik a különböző falurészek ifjúsága, míg odahaza az egy szerbeliek találkoznak.

A gyimesiek táncéletében jelentősek az ún. fogadott táncok, amelyeknek az időpontját, gyakoriságát és jellegét az évszakok és a vele kapcsolatos munkák határozzák meg. Az ilyen szervezett, nagyobb mulatságok késő ősztől, pityókaszedéstől egész télen át húshagyókeddig tartanak. (A nagyböjti tánctilalmat még ma is szigorúan betartják.) Minden szombat este, ünnepnap, de még hétköznap is - főként kedden és csütörtök este - tartanak táncot. Téli időszakban a táncot egy-egy nagyobb háznál rendezik, nyáron a szabad ég alatt, ha esik, csűrben. A sok munka miatt nyáron a hétköznapi tánc megszűnik, és csak szombat este vagy vasárnap délután kerítenek sort rá. Régebben ünnepnap mindig csak délután rendeztek táncot, a hétköznapi tánc ideje este volt. A fogadott tánc éjfélig, reggelig is eltarthatott, aszerint, ahogy a zenészeket felfogadták. A gyimesi zenekar mindig kéttagú: egy hegedűs mozsikás és egy ütőgardonyos játszik együtt, rendszerint a prímás a feleségével. A csimpoj (itt a tárogató neve), furulya és citera inkább csak a gyűlésekben és házi mulatságokban használatos.

A főleg havasi állattartással foglalkozó, igen régies kultúrát őrző gyimesiek a táncok sokfélesége és az alkalmak bősége tekintetében kiemelkednek a magyar népcsoportok közül. Mintegy 35-féle táncalkalmukat tartjuk számon.

A vasárnap délutáni táncot (nyílt mulatság, szabad bál, szabad muzsika stb.) mindenütt megkülönböztették az ünnepélyes báloktól. Különösen Erdélyben volt még nagy szerepe az ilyen egyszerű, ismétlődő táncmulatságoknak. Mindössze néhány szomszédos legény 222megbeszélése, egy-egy összeverődött társaság vagy a kezesek (rendezők) ötlete volt szükséges ahhoz, hogy a cigányt előkerítsék, s külön hívás és gyülekezés nélkül is megkezdjék a vigadozást. Nyáron gyakoribb volt (nyári tánc), s akár vasárnaponként is ismétlődhetett. Rendszerint húsvéttól vagy Szent György napjától őszig, Szent Mihály napjáig rendezték a nyári táncokat. Télen ritkább volt az ilyen mulatság.

A legnevezetesebb táncokat nagyobb ünnepek alkalmával rendezték (karácsony, újév, húsvét, pünkösd). Erdély egyes részein (Kalotaszeg, Mezőség, Maros vidéke) a karácsonyi tánc négy-öt napig eltartott, karácsony első napjától aprószentekig vagy még az utána következő napig, s szinte áthúzódott az új esztendőbe. E vidékeken húsvétkor és pünkösdkor is háromnapos táncot tartottak. A nagy ünnepek táncvigalmain házasok is részt vehettek.

A táncalkalmak legkésőbb megjelenő formája a megrendezett bál (báld), amely a múlt század második felétől, de főleg a századfordulótól a polgárság közvetítésével került el falura. Elterjedése vidékenként különböző időpontokra tehető. Elsősorban a mezővárosokban, nagyobb közösségekben lelhető fel elég korán a táncrendezésnek ez az ünnepélyesebb, feszesebb típusa. De megjelent a falvakban is, ott, ahol már táncmesterek is működtek. Az alföldi parasztvárosokban ez volt az egyetlen nagyobb táncalkalom. A városok tanyáin a kisebb táncos összejövetelek (dugott citerabálok) ezzel párhuzamosan éltek tovább. Az első világháború előtt nagy általánosságban ritka volt a kisebb falvakban rendezett bál, ugyanis itt még a parasztság hagyományos életrendjéből adódó táncalkalmak elégítették ki az igényeket.

A bál - a teátrális fejedelmi ünnepségekben gyökeredzve - a 17-18. századi francia és nyugat-európai udvarokban alakult ki, amelyet ceremoniális feszességével együtt az arisztokrácia és a polgárság is átvett. (Az elnevezés az olasz ballo ’tánc’, ballare ’táncolni’ szóból ered.) A hivatalos és magánbálok mellett mind általánosabbá váltak a 17. században a nyilvános bálok, amelyeket a különböző vendégfogadókban és borkimérésekben tartottak meg. Különösen Mária Terézia idejében kezdtek terjedni ezek a tartományi székhelyeken és nagyobb városokban. Híresek voltak akkor a pozsonyi, pesti, szebeni, bánáti (Temesvár) bálok. Farsang alkalmával tartották meg ezeket, de később kiterjesztették a nagyobb ünnepekre, így például húsvétra. Egyes tartományi székhelyeken a királyi kamara bérbe adta a báltartás jogát, hogy így is bevételre tegyen szert. A 18. századi bálokban mindenki részt vehetett, aki a taksát lefizette. Rendszerint vacsorafogyasztással járt együtt. A különösen népszerű álarcosbálokat tanácsi rendeletek szabályozták.

A bál a parasztság körében is nagyobb előkészületet igényelt, mint a hagyományos táncalkalom. Szervezettebb volt és gyakran zártkörű is. Ünnepélyes jellegét tanúsították a formaságok is, a meghívók, a rendezőbizottság, a feldíszített tánchely. Engedélyt kellett váltani, nagyobb szerephez jutottak a polgári társastáncok, a polgári illemszabályok. A bálokat rendszerint a naptári év jeles napján (karácsony, farsang, május első vasárnapja, búcsú) vagy nagyobb munkaalkalmak (aratás, szüret) végén rendezték meg. Katonai bevonulás előtt tartották a regrutabálokat. Zártkörűek voltak az ún, páros vagy nős bálok, amelyekre a legények jegyesükkel, illetve a fiatal és középkorú házasok mentek el. A batyubálokra a meghívottak batyuba kötött élelmet hoztak, ezt az éjféli táncszünetben közösen fogyasztották el. Korcsoportok szerint is szerveztek bálokat, sőt, a bálozás ünnepi rendjét áthatotta a korosztályok szerinti tagolódás. Ezért voltak farsangkor a gyermekbálok, serdülőbálok (pl. a Szigetközben a puhabbál), legény- és leánybálok, 223ahonnan kizárták a házasembereket, férjes asszonyokat. A társadalmi rétegződés is jobban érvényesült. Foglalkozás szerinti bálokat is megkülönböztethetünk: cseléd-, pásztor-, iparos-, tűzoltóbál.

Az iparosbálok szokásai a céhes hagyományokhoz kapcsolódtak. Szertartásosak voltak, és meghatározott légkör jellemezte ezeket. Egy 1863-as leírásból (Nefelejts, 14-15. sz.) ismeretes a kunszentmártoni mesterlegények farsangi lakozása, más elnevezéssel dalidója. A lakozás alatt a múltban különösen olyan vendégeskedést értettek, amikor egy baráti csoport tagjai házról házra jártak, el-elidőztek, azaz lakmároztak egymással. Ilyenek voltak a magyar mesterlegények farsangi napokban tartott mulatságai. Dálidónak, dálibónak, dáridónak nevezték a zajos falusi mulatságokat, az énekkel, zenével, táncokkal, eszem-iszommal járó lakomákat is.

Az említett kunszentmártoni lakozásnak hivatalbeli személyei voltak. Az elnökséget a céhmester töltötte be, aki egyúttal a mulatság felvigyázója és számvevője volt. A céhbeli ifjúság szavazattöbbséggel két vőfélyt választott, akik a meghívás ceremóniáját is végezték. Ők voltak a rendezők, az előtáncosok, és a többi segéd is engedelmességgel tartozott nekik. A vőfélyek két nyoszolyólányt választottak, ők készítették a pénz összeszedésére szolgáló, díszes céhjelvénnyel ellátott koszorút. Szerepükhöz tartozott, hogy a vőfélyek a táncot velük kezdték, és az étkezőasztalnál is az első helyet foglalták el. A mesterlegények lakozása este 8 órakor kezdődött. Az idősebb férfi vendégek a mellékszobákban a boros asztal mellett töltötték az időt, és csak az ún. mestertáncra léptek ki, amelyet a feleségükkel jártak el. A fiatalok pedig az előtáncos vőfély irányításával forgatták hölgyeiket. Az úri vendégek a céhmester körül foglaltak helyet. Éjféltájban hozták be a közadakozásból fölterített asztalt, amelyhez céhbeliek addig nem ülhettek, míg a munkaadóik be nem fejezték az étkezést. Azután következtek ők nejeikkel, családtagjaikkal, de oda a legénység vagy a céhbeliek leányai nem ülhettek, a két vőfély és nyoszolyólány kivételével, akik a céhmestert külön fel is köszöntötték.

Ez a szigorú szabályozottság az iparosbálokon a későbbi években is megfigyelhető volt. Így például az Abaúj megyei Göncön a csizmadiák még az 1910-es években is külön közgyűlésen szavazták meg, hogy megtartják-e a farsangi csizmadiabált. A báli rendező tiszte hivatalos mesterségbeli tisztség volt. A csizmadiabálon részt vevők hivatalos rangsorolás szerint foglaltak helyet az asztalok körül, és a táncban is meghatározott rend szerint vehettek részt.

A parasztság első világháború előtti nemzedéke gyakran hivatkozott arra, hogy a bálok a századfordulón kezdődtek, egy-egy ünnephez kapcsolódva, de ritkán fordultak elő. Ezt bizonyítják a különböző vidékeken végzett megfigyelések és tánctörténeti vizsgálódások is. Rendszerint ünnepélyekhez, rendezvényekhez, közös vacsorákhoz fűződtek. Mintául az iparosok, a faluban működő különböző intézmények, egyesületek, olvasókörök, a környéken élő földbirtokosok ilyen jellegű táncrendezvényei szolgáltak. A parasztság szélesebb rétegei kezdetben nem is jártak bálba. Az iparosság táncmulatságaira inkább a nagyobb gazdák jártak el. Az olyan jellegű bálok válhattak először népszerűbbekké, mint például a tűzoltóké, ahol iparos, paraszt, értelmiségi egyaránt részt vehetett. Az aratóbál és a szüreti bál a hozzá kapcsolódó szokásokkal együtt az 1901-es miniszteri felhívás után vált általánossá. Az első főleg az uradalmak táján terjedt el, míg az utóbbi olyan helyeken is kialakult, ahol szőlőművelés nem volt.

Az ünnepélyes bálok megjelenésével a hagyományos táncalkalmak és a bál közötti különbség elhalványult. A vasárnapi táncokat is egyre inkább zárt helyiségekben rendezték. 224A zárt helyiség a bál jellegzetessége volt, nem utolsósorban belépődíj szedése érdekében. Kocsmában, de pajtában, csűrben is tartottak ilyen mulatságokat. (Gondoljunk csak itt az 1910-ben lezajlott tragikus végű szatmárököritói bálra, amelynek során a lezárt ajtajú csűrben a hirtelen keletkezett tűzvész miatt több százan vesztették életüket.)

A vasárnap délutáni táncra is kezdték alkalmazni a bál elnevezést. Számos vidéken, például Somogyban az 1900-as évek elején a bált is délután 3-4 órakor kezdték el, mint a hagyományos vasárnap délutáni táncot. (A bálok persze mindig reggelig tartottak.) Ünnepélyességüket - mint azt történeti forrásainkból is ismerjük - a késő esti, 8-9 óra körüli kezdés fokozta. Utaljunk ismételten Móricz Zsigmond már idézett század eleji tudósítására, amelyben hangsúlyozta azt, hogy a szatmári parasztok a „bilétás bálra” 9 óra felé gyülekeztek, mint az urak.

Azt is említettük már, hogy gyakran bálnak nevezték egyes vidékeken a kisebb alkalmi táncos összejöveteleket (pl. csutribál, sáribál, citerabál). A báloknak általában két alapvető változata alakult ki. Az egyik a szabad bál, amelyen a belépődíj lefizetése mellett mindenki részt vehetett. A másik a zártkörű bál, amelyre az egyes korosztályok, társadalmi rétegek szóbeli vagy nyomtatott meghívás alapján jelenhettek meg. A kétféle bált vidékenként külön is jelölték: vegyes bál, zárt bál (Somodor, Somogy m.), nyílt mulatság, zárt mulatság vagy bál (Bag), hívogatott bál, szabad bál (Gyimes). A szabad bál kapcsolata a hagyományos táncalkalmakkal falvanként eltérő lehetett még ugyanabban az időszakban is, mert az új hatások nem egyidejűleg jelentkeztek, és a régi formák sem vesztették el egyforma gyorsasággal kötelező érvényüket. A tánc és a bál között az utóbbi években talán Erdélyben volt a legnagyobb különbség, és ezt ott tudatosan számon is tartották.

A bálok jellegzetes megjelenési formáira az alföldi parasztvárosokból mutatunk be néhány példát. A hajdúvárosokban (Hajdúszoboszló, Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Hajdúhadháza, Hajdúdorog, Vámospércs) egy-egy utca vagy városrész legénysége rendezett évente kétszer-háromszor bált. Maguk választottak bálgazdát vagy cigányvajdát, ők intézték a terembérelést vagy a cigányfogadást. Itt is este 8 óra körül kezdődött a tánc. A leányok anyjuk kíséretében jöttek. Ételes kosarakat is hoztak magukkal, s éjfél után vacsorához ültek. A vacsorához a leány anyja a táncosok közül két-három legényt az asztalhoz meghívott, lehetőleg úgy, hogy komoly szándékú házasulandó is legyen közöttük. A vacsorán részt vevők eztán reggelig táncoltatták a leányt.

Az osztálytagozódás az ilyen mulatságokon éreztette legjobban hatását. A Hajdúságban a városok felső rétege, az urak és a nagybirtokos parasztok a kaszinóba jártak szórakozni, az egyszerű gazdák a gazdakörökben rendeztek mulatságot. A városszéli szegénység mulatságainak színhelye valamelyik tágas kocsma volt. Tanyákon és szőlőkben különösen télvíz idején sok helyütt rendeztek dugott vagy citerabálokat. Az ilyen vigalmakat ugyanis nem jelentették be. Ez a kép feltehetően jellemző volt az összes nagyobb parasztvárosra, mezővárosra.

Debrecenben a legjelentősebb táncos összejövetel a gazdabál volt évente egyszer, általában farsang közepén. Fél éven át készült rá mindkét nembeli ifjúság. Lefolyását Balogh Istvánnak a cívisek világát bemutató munkájából ismertetjük: „Tizenöt-húsz katonaviselt és nősülendő fiatalember valamelyik felkapottabb vőféllyel megállapodott, s ők voltak a rendezők. Összeadták a pénzt a terembérlésre az Arany Bikában, a Fehér Lóban, vagy a Koronában; megfogadták a cigányt, a ruhatárosokat. A múlt században díszes pálcás, virágos kalapos, szalagos hívogatók jártak a leányos házakhoz; a címeket 225a rendezőség adta. Később, az első háború előtt már meghívókat is nyomtattak. De nem is nagyon kellett közhírré tenni, a vasárnapi piacozáskor az apa úgy is hallott róla.

A bál este hétkor kezdődött, de csak nyolc óra felé kezdtek gyülekezni, a sár miatt régen szekéren, újabban kocsin érkeztek a színhelyre. A lányokat mindig két-három rokonasszony kísérte, az apák általában nem jártak a bálba. Akik mégis elmentek, a bálterem melletti különszobában iszogattak, beszélgettek. A fiatal házaspárok, ha még nem volt gyermek, vagy valakire rá lehetett bízni a kicsiket, még inkább el-elmentek.

A bálozók fehér kendővel letakart kosarakban vitték a vacsorát, húst és süteményt, a hozzávaló tányérokkal, evőeszközökkel és 6-8 literes fonott korsóban a bort. A külön termekben 3-4 rokoncsalád foglalt egy asztalt.

A hosszú bálteremben a fal mellett körben székek és lócák állottak, ide telepedtek le a kísérők, a gardedámok. A fiúk a bálterem közepén, a majomszigeten gyülekeztek, innen mustrálgatták a lányokat. A bejáratnál, a pénztár mellett, a rendezők fogadták az érkező vendégeket - ha ismerős volt valamelyiknek a leány, a helyére is kísérték.

A parádés bálokon 10-12 pár nyitotta meg a táncot, este fél kilenc tájban. A nyitótáncot a táncmester tanította be, erre a lányokat a rendezők már előre felkérték. A nyitótánc társas tánc volt: palotás, körmagyar, ritkábban keringő is. A cigányokat a cigányvajda dirigálta.

A fiúk a tánciskolában tanult illedelemmel a mamától kértek engedelmet, hogy elvihessék a leányt táncolni. Általában két-három barát előre megegyezett, hogy a táncosnőket sorban lekérik egymástól. A felkért leányt ugyanis a tánc végéig még akkor sem lehetett letenni, ha két lépést sem tudott táncolni. De az ilyennek hamar híre kelt, és ha különösebb ok nem volt rá, bizony nem sokan kérték fel. Az első táncot a lányok csak ismerős fiúkkal táncolták, később már a korábbi táncosaik barátai és ismerősei is felkérték őket. Ha valamelyik fiúnak megtetszett egy-egy lány, de sem őt, sem szüleit nem ismerte, a fiú cimborái között addig tudakozódott, míg akadt egy ismerősre, aki aztán odavitte a leány őrizőjéhez. Ilyen esetben a gardedámok között megindult a sugdolózás: ki fia, miféle család, mi esik rá a szüleitől.

Éjfél után másfél órás vacsoraszünet kezdődött, ezalatt a cigányok itt-ott az ismerős asztaloknál húzták a nótát. Az asztalnál a család összegyűlt, a tányérokra kirakták a sült húst, töltött bagdányt (petrezselymes főtt tojással töltött sült marhahús) és a süteményeket. A táncos fiúk közül is meghívtak kettőt-hármat, a meghívást a gardedám intézte, a leány csak akkor bátorkodott valakit meghívni, ha tudta, hogy anyjának sem lenne ellene kifogása. A kínálgatás a mama feladata volt.

Vacsora után egy hosszú csárdás következett, majd az öregek tánca, ezután pedig a nőválasz. Ilyenkor nemcsak a lányok és legények táncoltak, hanem a fiatal házasok is. A nőválasz alatt a nők kérték fel a férfiakat, és köszöntek le tőlük, de egymás táncosát is lekérhették. Ez lényegében alkalom volt a lányoknak némi célzásra, a tetszés kifejezésére. Viszont az ilyen első felkérés bátorítás is volt a legényeknek, hogy érdeklődjenek a leány iránt. De ugyanez az érdeklődés megvolt a gardedámokban is a leány választottjának személye és családja iránt” (Balogh 1973: 260-263). A leírás szemléletesen érzékelteti az ilyen körökben zajló bálok lefolyását, a viselkedést és táncillemet.

A múlt század közepe óta kialakult külterületeken, mint például a Vásárhely környéki pusztákon (Hódmezővásárhely és Orosháza közötti terület) az olvasókörökhöz kapcsolódtak a bálok. Az 1880-as évektől a húszas évek végéig 14 olvasókör alakult ki. Az olyan bálokat, amely előtt vacsora volt, vacsorabáloknak, vacsorás bálnak nevezték. A körök 226a következő típusú, rendszerint meghívós bálokat rendeztek: farsangi bál (maszkabál), húsvéti bál, május elsejei bál, aratóbál (Péter-Pálkor), sátoros bál, szüreti bál, regrutabál, Katalin-bál, jubileumi ünnepségekhez kapcsolódó bálok (március 15.) stb. Itt jegyezzük meg, hogy a pusztai fiatalság alkalomszerűen egy-egy tanyán tamburabált, citerabált is csapott.

A dunántúli Székesfehérvár sajátságos polgárosult kultúrájú parasztságának legnevezetesebb táncalkalma a farsangi batyubál volt. Ezt a város többi lakójától elkülönülve, meghatározott napon a város szívében lévő István-teremben rendezték meg. (A lakosság többi rétege is itt tartotta meg egyébként az ünnepélyes báljait.) A farsang utolsó előtti vasárnapján az ún. felsővárosiak, az utolsón, azaz farsangvasárnap az alsóvárosiak rendeztek batyubált. A többi bált (pl. Katalinkor, húsvétkor, a búcsú napja, Fábián-Sebestyén alkalmával) a felsővárosiak a Bárány vendéglőben tartották. Egyébként nyáron minden vasárnap délután négytől nyolcig az ún. Rózsáskertbe jártak táncolni.

Az eddig felsorolt történeti adatok és az újabb néprajzi anyag alapján megállapíthatjuk, hogy a megrendezett bálok legjelentősebb alkalma kezdettől fogva falun és városban egyaránt farsangkor volt. Így például a Sárközben is külön ünnepi alkalom volt a farsangvégi bál, mely többnapos volt: más-más napon tartották a serdülők, a felnőtt fiatalság és a házasok bálját. Cigánybál fejezte be a mulatságot.

Északkelet-Magyarországon, Szabolcs és Szatmár megyékben a zártkörű bálokat bilétás bálnak nevezték, mert a meghívottak névre szóló meghívót, ún. bilétát kaptak a rendezőbizottságtól. (A nyomtatott meghívóval is már a múlt század második felétől kezdett megismerkedni a falusi lakosság.) Minden nagyobb ünnep alkalmával rendeztek bilétás bált, ilyenkor a szomszéd falvakból és a környékbeli tanyákról is megjelentek a meghívottak. A cselédek is rendeztek évenként egy-két bilétás bált, ahová a szomszéd falubeli cselédeket is meghívták. A gazdák leányait is meghívták, de hogy kit, ahhoz a többinek a jóváhagyása kellett. A szatmári bilétás bálokon különösen keveredtek a hagyományos elemek az újabb rendezési módokkal.

Erdélyben a bál éppúgy, mint más vidéken, az év nagyobb ünnepeihez, karácsony, pünkösd, húsvét másnapjához kapcsolódott. Néha nyáron is megrendezték, az évszak bármely vasárnapján, de leginkább aratás után. Este kezdődött és reggelig tartott, s a vasárnapi tánctól eltérően valamelyik helyiségben rendszerint italt is mértek. A résztvevők életkora nem igazodott semmiféle határhoz: a legénykorban lévőktől (pl. Kalotaszegen és a Mezőségben a konfirmáltak) egészen az idősebbekig mindenki táncolhatott. Gyakori volt az is, hogy a bált műsoros esthez (öntevékeny színjáték) kötötték. Erdélyben nem volt általános a meghívó, és így korra, társadalmi állapotra való tekintet nélkül mindenki beléphetett.

A mezőségi Válaszúton a más vidékeken is szokásos étkezéssel egybekötött bált szintén batyubálnak nevezték, s évente négy-öt alkalommal rendeztek ilyet. A helyi fiatalok meghívókat küldtek a szomszédos falvak fiatalságának, vagy csak szóbelileg hívták meg őket. Mindenki belépődíjat fizetett és ennek megfelelően táncolhatott. Két-három órakor kezdődött a mulatság, és eltartott másnap 10-12 óráig is. A batyus bált fiatalok és házasok sokszor közösen rendezték. De a házasok külön is rendeztek a batyus bálokhoz hasonló házi mulatságot, ahová 10-15 párt hívtak meg. Egyébként a szűkebb környezetben lezajló, sokszor csak néhány családot magába foglaló batyubálok, a polgári hatást tükröző teaestek különösen farsang alkalmával az egész magyar nyelvterületen általánosak voltak. Az ilyenfajta társas összejöveteleket különböző néven jelölték.