A táncok rendezését a legények megbízottai intézték, gyakran ők voltak a legényszervezetek (legénycéh, legénykompánia, legénybanda) vezetői. A rendezőbizottság tagjainak legismertebb elnevezései a következők voltak: legénybíró, első legény, kezes (Mezőség), bálbíró (Fülöpszállás), cigánybíró, cigányvajda, hegedűs gazda (Északkelet-Magyarország), elöljáró (bukovinai székelyek), gazda (Gyergyó és Kászon vidéke), legényvezér (a Szigetköz egyes falvai), muzsika fogadó (Baranya, Gyimes), muzsika gazda (Tápiószecső), mester, legénymester (Őrség), sáfár (Hegyalja) stb.

A falusi legényszervezetek vezetőit meghatározott időszakra, rendszerint egy-három évre választották meg. Kettő-négy vagy több ügyes, rátermett, erélyes, fegyelmet tartani tudó, gyakran katonaviselt ifjút választottak erre a tisztségre. A legtöbb vidéken az utóbbi időkben már csak a táncrendezésre korlátozódott a tevékenységük. Nem is minden esetben választották őket, csak azért kerültek az élre, mert mozgékonyabbak vagy esetleg ügyesebbek voltak a többieknél, és a pénzkezeléshez is jobban értettek. Voltak olyan vidékek, ahol egész rövid ideig volt érvényben a megválasztott tisztsége. A bukovinai székelyek jóval karácsony előtt választottak a leányok megénekléséhez egy elöljárót. Megbízatása karácsony végétől farsang végéig tartott. Feladata volt egy-egy éneklő legénycsoport vezetése és később a táncos összejövetelek rendezése. A kalotaszegi Nyárszón karácsony előtt pár héttel, az ún. próbatánc estélyén választották még az 1940-es években is a karácsonyi táncok legénygazdáit. Ahol már nem volt szervezett, virágzó legényélet, ott egy-egy jó kedélyű, jó kiállású, mulatós legény szervezte a táncmulatságokat. A rendezőbizottság tagjai általában a jó táncos legények közül kerültek ki, de keveset táncoltak, mert el voltak foglalva az anyagi ügyekkel, vigyáztak a rendre, és a muzsikusokat irányították. Alkalmilag viszont a táncosztó táncmester szerepét is be kellett tölteniük.

A vasárnapi táncok nagy része, így például a játszók is szabadon, visszatérően, a hagyományos keretek között jöttek létre a fiatalság hangadóinak irányításával. Sok helyütt volt a tánc kezdeményezője a helyet és gyakran a zenét is biztosító kocsmáros. A táncrendezést lebonyolító legények a vasárnapi táncokat és a különleges bálokat szervezték és irányították. A rendezőbizottság tagjai váltották ki a hatósági engedélyt, biztosították a helyet, gondoskodtak a takarításról és a díszítésről, felfogadták a zenészeket, s a meghívást is ők intézték. Beszedték a belépődíjakat, előteremtették az előleget, tehát ők intézték az anyagiakat. Éppen ezért nem lehettek vékonypénzűek. A bevételből fennmaradt nyereség nekik maradt, de veszteség esetén ráfizettek. Az anyagi felelősséget érzékelteti a mezőségi kezes név is. A kezesség tisztével kapcsolatos erdélyi szóhasználat: „Kezes fizess!”

A táncrendezés szolgálatainak ellátását vállalkozás vagy választás útján a legények egymás között elosztották. Egyes vidékeken külön hívogatók voltak. Az étel-ital őrzésére, elosztására bormesterek, kulcsárok, a táncrend irányítására táncmesterek, a rend fenntartására kisbíró, katonák, csendőrök, deresek, pandúrok, darabontok ügyeltek. E sokféle feladatot ellátó rendezőbizottságnak különösen a karácsonyi tánc (Erdély), farsangi ivó (keleti palócság) alkalmával volt nagy szerepe. Egyes vidékeken (pl. Galgamácsa) háromtagú választott legénybíróság intézte a táncok ügyét. Somorján (Csallóköz) a három évre megválasztott legénybíró mellett működött a két legényhívogató hadnagy, a bormester és a táncmester. A kalotaszegi Nyárszón karácsony előtt két legénybírót (legénygazda), két 228kócsárt, két hívogatót, egy pandúrt választottak. A tánc rendezési és szervezési hagyományait a keleti palóc vidékeken (pl. Felsőtárkány) a farsangi ió (ivó) őrizte meg a legtisztábban. A faluban több ivót szerveztek a különböző falurészek szerint (Alvég, Felvég), külön a kisebb, külön a nagyobb legények. A rendezőket iósoknak nevezték. Egy hites embert kineveztek ió bírónak. Ezenkívül darabontokat választottak, akik a rend fenntartásában is segítettek. Az egyébként gyakori volt, hogy egy-egy idősebb, erősebb, tekintélyes embert kértek fel a zene irányítására, a rend biztosítására. Ezeket nevezték például Szatmárban zenebíróknak, Fertődön pedig vajdának. A táncrendezők fogadták a vendégeket, helyezték el a szomszédos falvakból érkezők fogatait, intézték az egyéb ügyesbajos dolgokat. A rendzavarókat és a kihívóan viselkedőket eltávolították a bálból.

A rendezőbizottság biztosította a tánchelyet. Ez a tánc jellegének megfelelően különböző lehetett: szabad térség vagy valamilyen helyiség, például a falu főtere, a falu melletti nyomás, erdők szélei, tisztásai, havasi kalyiba, paraszti porta (szoba, udvar, pajta, csűr). A századforduló óta általánossá vált a zárt helyiségben rendezett vigalom. Különösen a nyugati táncdialektus területén (Dunántúl, Duna mente, nyugati palócság stb.) alakult ki legkorábban falvainkban is, hogy a táncok, bálok helye a kocsma. A közelmúltban is a parasztság legáltalánosabb tánchelye (Erdély kivételével) a kocsma (csárda) vagy annak udvara volt. Táncalkalmakra gyakran még ma is ponyvás sátrat építenek.

Egyes vidékeken, például Erdélyben a falvak fiatalsága hosszabb időre bérelt tánchelyet (parasztház szobája, csűr), amelyért munkával, terménnyel vagy készpénzzel fizettek. Széken (Mezőség) szegenként nyáron, vagyis húsvéttól Szent Mihályig egy kibérelt csűrben tartották a táncházat, s mikor az idő hidegebb lett (Szent Mihály napjától húsvétig), a házban folytatták. Személyenként fizette a bért a legénység, de előfordult az is, hogy munkával, így például kapálással törlesztették a járandóságot. Válaszúton is mindig kint volt a tánc nyáron az udvaron vagy a csűrben. A táncházért munkával fizettek, minden fiatal egy napszámot adott. A legények inkább kaszálni, a leányok pedig kapálni mentek. Aki nem vett részt a kalákában (társas munka), fizetett a többi legénynek. Lőrincrévén a nyári tánchelyiségért, amely rendszerint csűrben volt, aratással fizettek, és azt kalákába vágták le. Ezen a közös aratáson a táncban részt vevő valamennyi legénynek és leánynak meg kellett jelennie. Az aratás lebonyolításáért a kezesek voltak a felelősek, mindazok, akik a csűrt kivették. Az aratáson ők vigyáztak arra, hogy mindenki rendesen dolgozzon. Bort és ételt a gazda hozott, s egy-egy pászma szélén ettek, ittak, sőt táncoltak is. Este a gazda juhot vágott, bort adott hozzá, és vacsora után ismét táncolt a fiatalság. A nyári táncengedélyt a bíró adta, viszonzásul a legények kaszálták a lucernáját.

A táncolóhelyeket biztosító cécó-, játszó- és mulatóházakat ugyancsak bérbe vették. Szentgálon kisasszony napján (búcsú napja) kivettek a juhászok egy házat, ahonnan a háziasszony kirakodott, és három napig tartott a mulatság. A kibérelt házat itt is mulatóháznak nevezték. A dunántúli pusztákon a cselédházak előtti térség, télen pedig általában a négy család közös konyhája szolgált tánchelyiségül. Rossz időben és télen a tanyákon is zárt helyiségekben, szobákban tartották meg a táncot (pl. padkaporos bál), jó idő esetén pedig a szabad ég alatt.

Az ifjúság gyülekezőhelye, tánchelye gyakran a templom környéke volt. Itt említjük meg, hogy a középkorban az „egyházas falvak” templomkertje vagy temetőhelye szolgált tánchelyül. Az 1279. évi budai zsinat rendelkezése megtiltotta, hogy a nép a templomkertben vagy a temetőben táncoljon. A templom környéke mint tánchely számos esetben 229még a 20. században is előfordul. Nemcsak mint a leányok bandázóhelyét említhetjük, hanem mint bizonyos szokásokhoz kapcsolódó tánchelyet. Így gyakori volt a múltban az esküvő utáni tánc, amit sok helyen, mint például a Fejér megyei Jenőn vagy Pázmándon paptáncnak neveztek. Kalotaszegen az ilyen esküvő utáni tánc alkalmával gyakran még a virtuóz legényes bemutatására is sor került. Esküvők alkalmával ugyanis a hívatlanok nagy nézőserege is megjelent a szertartáson. A templom előtt járták a karéjt a rábaközi legénycéhek, búcsú alkalmával.

A meghívás, azaz a leányok táncba hívása sok helyütt még a közelmúltban is ünnepélyes keretek között zajlott le. A meghívott leányt gyakran rigmussal, verssel vagy prózai mondókával kérték ki a hívogató legények. Az ún. hírverésnek az egész magyar nyelvterületen elterjedt formái voltak. Egyes vidékeken a hívogatók lóháton vagy feldíszített ökrös szekereken járták végig a falut, és közben kihirdették a bált. Farsangi időben gyakran maskarák, maszkos alakok is csatlakoztak a menethez. A múlt század végétől, a századfordulótól kezdve elterjedt kisebb falvainkban is a nyomtatott meghívók küldése (bilétás bál).

A szigetközi Halászin a zártkörű táncmulatságokra, a bálokra a leányokat vasárnap délután, a mulatság kezdete előtt a következőképpen hívták meg. A legények a kocsmában tartózkodtak, és a kint álldogáló gyerekek közül beintettek egyet, akivel egy liter bort küldtek a lányos házhoz. A gyerek beköszöntött, és a következőképpen tolmácsolta a meghívást: „Én Mátyás Ferenc nevében hoztam a liter bort, kéreti Böske leányukat, ha elengednék délutánra, a táncra.” A háziak a hozott bort kiöntötték, és pénzt (10-20 krajcárt) adtak a gyereknek: „Köszönjük, eleresztjük.” Az üres üveget visszavitte a gyerek a megbízó legénynek, és tőle is kapott néhány krajcárt. Ha nem engedték el a szülők a leányt, visszaküldték a bort. A leányok a litánia után kiálltak az utcára és figyelték, hová visznek a gyerekek bort. Olyan legény is volt, aki több leánynak küldött, de a leányok között is akadt, aki több legénytől kapott meghívást. Akinek nem küldtek bort, nem mehetett el a bálba. Volt olyan anya, aki inkább pénzt adott valamelyik legénynek, küldjön bort, hogy ott lehessen a leánya a mulatságban.

A gyimesi csángóknál a havasi gyűlések (kalibáknál rendezett tánc) hírüladása az egyik helyről a másikra való átkiabálással, ún. hüdintéssel történik. A bukovinai székelyek a táncosház elé, a kapu mellé szalaggal feldíszített ún. élőfát állítottak, hogy mindenki tudomást szerezzen a táncról. A bálba 1920-ig úgy történt a meghívás, hogy egy ívet hordtak szét, amelyen mindenkinek rajta volt a neve, és aláírással jelezték a részvételt. Később pedig itt is mindenkinek névre szóló meghívót küldtek.

A zenészeket időben, sokszor napokkal a tánc vagy bál előtt a rendezőbizottság tagjai fogadták fel, éppen ezért hívták őket muzsikafogadóknak, cigányfogadóknak. Az ismétlődő táncalkalmak során a zenészeket egy hosszabb időszakra is felfogadták. Így például Szatmárban (Botpalád, Dobra, Szárazberek) kibéreltek tavasszal egy csűrt, és megállapodtak a zenészekkel, pénzt fizettek és valamelyes termést. Ezt nevezték kommenciós bálnak. Botpaládon a kéthetenként ismétlődő kommenciós bálon a zenészek számára minden legény fél-fél véka búzát adott. Széken a zenészeket rendszerint 10 vasárnapra fogadták fel. A kezesek előlegeztek valamit a cigányoknak, a legények ez idő alatt kötelesek voltak a rájuk eső részt kiegyenlíteni. A táncokon kihirdették a zenészeknek járó tartozást, s amint sürgetett az idő (10 vasárnap), már egy-egy személy adósságára is utalva, igyekeztek összeszedni a cigánypénzt. Ha soron kívüli tánc adódott, például ha „sor alá” (katonasorozás) mentek a legények, akkor az előre megállapított összegen 230túl kellett a cigánypénzt rendezni. Ilyenkor azok fizettek, akik „sor alá” mentek, illetve a bevonulók, akik a behívót megkapták.

A Mezőség más falvaiban is, így Válaszúton a zenész fizetése szintén egyezség szerint pénzzel vagy természetben történt. Nyáron gabonáért is állítottak zenészt. Minden legény egy véka búzát és egy fél véka kukoricát adott. Az is előfordult, hogy a zenészek az uradalomtól elvállaltak egy kaszálót bérbe, s a legények lekaszálták, a leányok pedig felgyűjtötték és aztán be is hordták. A zenészek ezért harminc-negyven darabot muzsikáltak a fiatalságnak. (Egy darab egy délutáni vagy egy estétől reggelig tartó tánc végigmuzsikálása.) A leányok, mivel a táncban nem kellett fizetniük, ünnepek alkalmával egy-egy kalácsot adtak a zenészeknek, s a táncok, bálok alkalmával ők biztosították az ebédet, vacsorát, éjfélit. Azt természetesen beosztották, hogy kire mikor kerül sor.

A rendezőbizottság tagjai a zenészekkel együtt felvonultak a tánc helyére, miközben daloltak, néha táncoltak, és gyakran a tánchelyiség előtt is muzsikáltattak. Az utóbbi mozzanat különösen azon a vidékeken volt szokásos (pl. Somogy), ahol a zenészek a vonós hangszerek mellett rézfúvós hangszereken is játszottak. A századforduló óta alakult ki a parasztbandáknak az a fajtája, amely kétféle hangszeren játszik: szabadban rezesbandaként, zárt helyiségekben pedig „cigánybanda”-ként. Akkor szólalt meg rendszerint a zene, amikor délután a templomból kijöttek. Mind a zenészekkel való felvonulás, mind pedig a muzsikálás a hírverésnek nagyon fontos módja volt. A zenészekkel foglalkozó, felvonuló rendezőbizottsághoz gyakran csatlakoztak a táncot váró legények. Így például Válaszúton a zenészeknek ételt adó lányos háztól indultak el a tánc helyére, ide ugyanis a kezesek is hivatalosak voltak vacsorára vagy ebédre. Az ételadó leány a szomszéd lányokat is meghívta. Evés után még táncoltak is egyet. Muzsikaszóval, énekszóval mentek a táncosházig, elöl a legények összefogódzva, majd a cigányok, hátul a leányok, de ilyenkor ők nem énekeltek. Útközben csatlakoztak hozzájuk mások is, s mire a táncházhoz értek, egy táncra való fiatal együtt is volt.

A zenészekkel kötött egyezség magában foglalta általában étkeztetésüket, hogy jó erőben muzsikáljanak. Ezeken - mint már utaltunk rá - rendszerint részt vettek a rendezők is. Tyukodon, ha bál volt, délután mentek el a bálgazdák a zenészekért, és a banda előtt mulatozva, táncolva vonultak a bál helyére, ahol meg is vacsoráztak. Egy idősebb asszony, vagy az egyik rendező szeretője főzte a vacsorát. Ha sok bálgazda volt jelen a vacsorán, megszólták őket érte. Egy Császlóban megtörtént eset alapján mondókával csúfolódtak az ilyen eseteken: „hö, hö, hö, hat cigány, hét hegedűs gazda”. Ott ugyanis a vacsorán hat cigány és hét rendező volt. Gyakran előfordult, hogy más faluban fogadták fel a zenészeket, ilyenkor szekéren szállították őket a rendezők, és a zenés bevonulás szintén a hírverés fokozására szolgált.

Meg kell említenünk, hogy a múltban egy-egy szólóhangszer vagy hangszerkettős is szolgálhatott zenekíséretül. Kodály Zoltán A magyar népzene c. összefoglaló munkájában is utal arra, hogy még a múlt században, „az 1880-as években igen sok helyen módos lakodalmakban is beérték dudával (Garamvölgy, Félegyháza). A zenészcigányok akkor még inkább városok, mezővárosok körül húzódtak meg.” Itt írja a többi között a következőket: „Még 1912-ben tanúja voltam, mikor egy jómódú székely gazda felfogadta fia lakodalmára a cigányt, a tízezernyi lakosú Kászonfeltiz egyetlen zenészét. Ételért-italért, »kendők«-ért és öt forintért huszonnégy óráig volt köteles muzsikálni az egy szál hegedűs. Ebből persze nem élhetett. Főfoglalkozása a kovácsmesterség volt, ekkor is az üllő mellől szólították el” (Kodály 1937: 62). A zenész cigányok feltehetően a kocsmai 231(csárda) közreműködésük révén kapcsolódtak rendszeresen a paraszti táncalkalmakhoz, így a vasárnapi tánchoz, bálhoz is. Az utóbbiak rangját az is emelte, hogy milyen összetételű és hány tagú cigánybanda vagy azok mintájára kialakult parasztbanda játszott. Nyilvánvalóan a családi ünnepek és a kisebb táncos összejövetelek őrizték meg legtovább a hagyományos paraszti hangszerek (tekerő, duda stb.) használatát.

A belépődíjat is a rendezőbizottság tagjai szedték be. Általános gyakorlat volt az egész magyar nyelvterületen, hogy a legények fizettek, a leányok ritkábban, akkor is csak a belépődíj felét. Az ünnepélyes bálok kialakulása után rendszerint előre, a tánchelyre való belépéskor szedték be a megállapított összeget. A hagyományosabb forma az volt, hogy a tánc közben, az egyes szünetek alkalmával felszólításra fizettek a legények. Ez a fajta fizetési mód különösen ott vált szükségessé, ahol hosszabb időre, egész nyárra vagy például tíz vasárnapra fogadták fel a muzsikásokat. A terembér és az egyéb kiadások (terem feldíszítése, engedély kiváltása, zenészek étkeztetése stb.) mellett ugyanis a muzsikásokkal megalkudott zenedíj, cigánypénz jelentette a beszedett összeg felhasználásának nagyobbik részét.

A belépődíj beszedésének módja vidékenként sajátosan alakulhatott. A Pest megyei Bagon a nyílt mulatságon (szabad bál) a leány ingyen vett részt, a bálba a legény beváltotta. Az egyik legénybíró az utcán álló leányokkal közölte, azaz odakiáltotta neviről szólítva, hogy kit váltottak be. Akinek nem volt szeretője, az elment haza, hacsak valaki nem könyörült meg rajta. Ha saját magát váltotta be valaki, azt megszólták, és nagy szégyen volt. Szatmárban is az általánosabb szokás szerint a legény azt a leányt fizette be, akinek udvarolt. A leány anyja azt tartotta, ha nem komolyan udvarol a legény, akkor ne fogadja el a leány a befizetést.

A Mezőségben az volt a szokás, hogy miután négy-öt pár (táncciklus) lejárt, akkor kiáltották ki a kezesek, hogy mennyit kell fizetni. Ekkor már a rendezők látták, hány pár táncol, és eszerint milyen arányban osszák meg a cigánynak járó részt. (Az összeget, amelyet a bálban vagy a táncban fizetni kell, itt általában nem belépődíjnak mondják, hanem résznek.) Válaszúton, ha egy legény megfeledkezett a fizetésről, „nem szólították fel névleg”. A kezes leállította a muzsikálást és kikiáltotta: „Aki hibás, az vagy fizessen, vagy ne táncoljon!” Ugyancsak ezen a vidéken, Pusztakamaráson, a leányok és legények az 1940-es években egyaránt fizetni tartoztak, akár egyenként, akár párosával érkeztek, de gyakori volt az is, hogy a leányok kevesebbet fizettek vagy semmit.

A Fejér megyei Alapon a zenészeknek a kötetlen táncmulatságokon nem volt meghatározott bérük, az csak a megrendezett bálokkal jött szokásba. Egy-egy táncsor után valamelyik legény kalapjával összeszedte a pénzt, vagy a megrendelt táncokért külön fizettek. Ha kevesellették a bevételt, előfordult az is, hogy a zenészfeleségek férjük elé ugrottak „nekem húzd” kiáltással, és pénzt dobáltak nekik. Ez a legények megszégyenítésére szolgált, „hogy lám, lám, itt az asszonyok mulatnak”. A vacsorát és az italt ilyen spontán táncokon rendszerint a kocsmáros adta a zenészeknek. A mezőföldi Hard pusztán (Cece mellett) a zenészek fizetésének sajátos módját betáncolásnak nevezték. A legények a söntésen át jöttek a tánchelyre, és egyenként bekopogtatva bevonultak. Kalapjukat letették a kassza mellé, majd táncot rendeltek. Miután táncoltak, fizettek a zenészek részére, és ezzel a kalapjukat is kiváltották. Ha egyszerre öt-hat pár érkezett, akkor közösen végezték el a betáncolást. Sárközben a cigányok megkopogtatták a hegedűjüket, jelezvén, hogy pénzt kérnek. Másutt pedig „legények előre” kiáltással igyekeztek a rendezők a cigánypénzt beszedni.

232Borbély Sándor 1891-ben az aranyosszékiek nyári táncához a zenészek felfogadását a következőképpen írja le: „Sz.-György napja előtt néhány, rendesen a katonaságot kiszolgált legény megfogadja a mózsikusakat, (rendesen hármat) megalkuván velük 20-30 frtban s ugyanannyi litervéka búzában, melyet a legények fizetnek. A leányok is adnak fejenként 20-30 kr. u.n. húrpénzt. Ennyi a komenczió egyik fele; másik: hogy a czigányok minden vasárnap d.u., továbbá pünkösd 3 napi ünnepén szintén d.u. és éjjelén valamelyik lányos háznál mózsikálni tartoznak. A kötelezettségen túl a leányok régi szokás szerint fejenként egy-egy vasárnapi délebédet adnak a czigányoknak” (Borbély S. 1891: 243).