A néptáncok tudományos vizsgálata csupán a tánc alkotóelemeinek együttes figyelembevételével történhet. A tánckutatást máig bizonyos egyoldalúság jellemzi, vagyis a néptánc összetett jelenségének többnyire csak egyik vagy másik tényezőjét szokták gyűjteni, kutatni, s kiragadva összehasonlítani, noha komplexitását általában mindig hangsúlyozzák.

A nyugat-európai tánckutatás jó ideig kevés figyelmet szentelt a formai vizsgálatoknak az élő paraszti táncfolklór hiánya miatt. Még a legjelentősebb összehasonlító munkák (Wolfram 1936-1937, 1951, 1966; Hoerburger-Raupp 1957; Alford 1962) is elsősorban a nyugat- és közép-európai táncfolklór múlt században és a század elején gyűjtött forrásanyagára támaszkodtak. Ezek pedig éppen a tánc formai rögzítése tekintetében hiányosak. Az élő, rögtönzött kelet-európai folklórral való összehasonlító kitekintésük pedig inkább csak benyomásokra támaszkodott.

A természeti népek táncainak nagyvonalú értelmezésére is gyakran a táncok és zenéjük pontos lejegyzése, elemzése nélkül került sor. Sachs (1933) máig egyedülálló műve szükségképpen csak a hatalmas etnológiai irodalomban véletlenszerűen előforduló rövidebb-hosszabb táncjellemzésekre támaszkodhatott, mert még nem álltak rendelkezésére oly kitűnő, az utóbbi két évtizedben született monográfiák (Kurath 1964; Kurath-Garcia 1970; Merriam 1967; Kaeppler 1972).

A kelet-európai népek később meginduló tánckutatását viszont a közelmúltig bizonyos formalizmus jellemezte. Az elmúlt negyedszázad jelentős kelet-európai táncfolklorisztikai irodalmában túlsúlyban vannak a puszta táncleírásokat tartalmazó munkák. A gomba módra elszaporodott nemzeti táncjelírási módszerek is jelzik, hogy itt a kutatás középpontjában a tánc formai rögzítése állt. A még élő gazdag táncfolklór rögzítési és rendszerezési problémái a táncok leíró, formai vizsgálatát helyezték előtérbe - kevésbé sürgősnek ítélt más szempontok rovására. Így a tánckutatás például nem hangolódott még megfelelően össze az e tájon fejlett népzenekutatás eredményeivel sem. A korábban megindult kelet-európai népzenekutatás Magyarországon, Csehszlovákiában és Romániában már hatalmas archívumokkal, jelentős összefoglaló szintézisekkel rendelkezik, s a népzenei anyag összkiadásszerű sorozatán dolgozik. A néptánckutatás viszont elsősorban a gyűjtéssel és lejegyzéssel, valamint a rendszerezés kezdeti problémáival vívódik. Ez a fáziseltolódás megnehezíti a népzenekutatás eredményeinek közvetlen hasznosítását.

A legutóbbi években megjelent kelet-európai monográfiákban, összefoglaló munkákban azonban már egyre következetesebben érvényesül a néptáncok minden tényezőt átfogó komplex vizsgálata (Kotonski 1956; Ivanèan 1963a, 1963b, 1964a, 1964b, 1967, 1973; Ivanèan-Lovrenèeviæ 1969; Gumenjuk 1963; Zálešák 1964; Bucºan 1971; Liszicijan 1958), mely nézetünk szerint a következő három, egyaránt fontos s egymással szorosan kapcsolódó részre tagolódhat: 1. a tartalmi és funkcionális, 2. a zenei, 3. a formai vonások vizsgálatára.

1. A funkcionális és tartalmi vonások fogalomkörébe utaljuk mindazokat a tényezőket, amelyek a tánc társadalmi szerepére, életére, szokáskörülményeire, célzatára, jelentésére és a hozzáfűződő népi tudatra vonatkoznak. A tánc gyakran és gyorsan változó - korántsem egyértelműen meghatározható - tartalmi jegyeit leginkább e vonásokon keresztül közelíthetjük meg.

A tánchoz fűződő népi tudat tükrözői a kapcsolódó nyelvi adatok, főként a táncnevek. Nemegyszer nélkülözhetetlen támpontot nyújtanak a tánc eredetére, fejlődésére, interetnikus kapcsolataira vonatkozóan. A gyakori névátvitel és jelentésváltozás miatt azonban értelmezésük óvatosságot kíván.

A tánc nemekhez, korosztályokhoz, társadalmi rétegekhez való kötöttségének, hagyományozódásának és divatjának vizsgálata útján társadalmi szerepét, életét közelíthetjük meg.

A tánc szokáskörnyezete és színhelye, a népi szokásrendben, a táncalkalomban 191- közelebbről a szertartás- vagy táncrendben - való elhelyezkedése a tánc rendeltetését világítja meg, és meglévő vagy már elhomályosult jelentéstartalmára utalhat.

Az európai tánckultúrákban legfontosabb szórakozó funkciójú táncok vizsgálatának igen fontos, de eddig elhanyagolt területe az ún. táncciklus rögzítése és kutatása. Az eddigi közlésekből többnyire hiányzik annak rögzítése, hogy az egyes táncok milyen rendben következnek egymás után a paraszti táncmulatságokban. Táncciklusnak nevezzük azt a szvitszerű táncfüzért, amelyben a falu tánckészletének legfontosabb darabjai viszonylag állandó, hagyományos rendben követik egymást. Ez a több táncból álló legnagyobb formai-zenei és funkcionális egység a közhasználatú táncok mindegyikét magába foglalja, s a táncmulatságok során a táncok mindig e nagy, ismétlődő, egymástól szünetekkel elválasztott egységek keretében jelennek meg (Martin 1970a). Nyilvánvaló, hogy a táncok funkcionális, zenei és formai vonásai nem értelmezhetők helyesen, ha ebből a szerves egységből kiragadva, csupán önállóan szemléljük őket. A táncok szvitszerű összefüggésére első ízben Seprődi János (1909) és Bartók Béla (1967) figyeltek fel, de e téren következetes kutatással csupán a mai román táncfolklorisztikában találkozunk (Giurchescu 1959).

2. A zenei vizsgálat a tánc legfontosabb társjelenségének önálló elemzését éppúgy magába kell foglalja, mint a tánccal való együttes szemléletét.

A tánc zenekíséretét szolgáltató dallamok sokoldalú elemzése a hangkészleti, metrikai-ritmikai, szerkezeti és szövegi vizsgálatra egyaránt kiterjed (Bartók 1924). Fokozott figyelem illeti a táncdallamok életét, a táncban és táncon kívül való alkalmazásukból fakadó eltéréseket, az énekelt és hangszeres változatok viszonyát. A táncdallamok állandó vagy alkalmi jellege, az egy-egy táncfajtához járuló dallamok mennyisége is fontos vizsgálati szempont. A tánc és a zene együttes, egymást kiegészítő vizsgálata érdekében szükség van olyan tánccentrikus zenei monográfiák elkészítésére, amelyek egy-egy táncfajta teljes zenei anyagát felölelik (Ala-Könni 1956; Hoerburger 1956). A legtöbb szórakozó-mulatsági tánc ugyanis - mint például a bolgároknál a rèenica (racsenica), a románoknál a hora vagy a sîrba (szirba), a magyaroknál a csárdás vagy a verbunk - olyan tánckategória, amelyhez hatalmas tömegű különféle dallam kapcsolódik. E táncokról teljes képet csak a hozzájuk kapcsolódó teljes dallamkincs felmérésével és rendszerezésével kaphatunk. A népzenekutatás önálló eredményei csak így válnak hasznosíthatóvá a tánckutatás számára is.

A tánc ritmuskíséreti elemét szolgáló hangszerek működésének, a meghatározott tempójú, ún. kontrakíséreti módoknak, az azonosan ismétlődő ritmikus formuláknak a vizsgálata éppoly fontos része a tánczenekutatásnak, mint maguké a dallamoké (Martin 1965a).

A komplex tánczenei kíséret melodikus és ritmikus elemeinek viszonya, illeszkedése és összhangja mellett a tánccal való szoros kapcsolatukat is vizsgálnunk kell. A ritmuskíséret (kontra) a tánc tempóbeli, metrikai-ritmikai alapvonásainak kialakításában, a dallamkíséret pedig a tánc szerkezeti tagolásában, felépítésében játszik fontos szerepet.

A népi tánczenei szakkifejezések - éppúgy, mint a táncnevek - gyakran fontos útbaigazításokat adhatnak (Martin 1977a).

3. A formai vizsgálat a néptáncok rendszerezésének és összehasonlításának legszilárdabb pontja, mert e vonások kevésbé változékonyak, mint a tánc tartalmi, funkcionális vagy zenei sajátosságai. A résztvevők száma és neve, kapcsolatuk, összefogódzási módjuk, tartásuk, térbeli viszonyuk, a kialakított formációk és ezek változásai, a térbeli 192mozgás módjai és irányai, a tánc térrajza stb. mind e vizsgálat keretébe tartoznak (Szentpál O. 1961; Proca 1956-57).

A táncmozgást alakító ritmikai, plasztikai és dinamikai tényezőket nem önmagukban, elvont általánosságban, hanem a tánc szerkezeti egységeinek keretében szemléljük, s a szerkezeti felépítés szempontjából vizsgáljuk.

A formai elemzés legfontosabb mozzanata a tánc szerkezeti egységeinek tárgyilagos meghatározása és segítségével a tánc felépítésének, tagolásának vizsgálata (Martin-Pesovár E. 1960; Giurchescu 1964; Kaeppler 1972).

A tánc legkisebb szerves alapegységei a motívumok, amelyek vizsgálatának a tánckutatásban különösen fontos szerepe van (Martin-Pesovár E. 1964; Martin 1964b). A táncok formakincsének felmérését és összehasonlítását táncfajtánkénti és tájankénti motívumjegyzékek, motívumkatalógusok összeállítása eredményezheti. A lábmotívumok mellett kar- és eszközmotívumokról, továbbá térmotívumokról beszélhetünk. A motívumokból épülnek fel a tánc magasabb fokozatú szerkezeti egységei: a motívumsor, a szakasz, a tétel, majd a tánc és a táncciklus (Szentpál O. 1961; Martin-Pesovár E. 1960). Ezek belső struktúrája, tartalmi viszonyuk és terjedelmi arányaik alapján jellemezhetjük a tánc felépítését. A szerkezeti elemzés a zene és a tánc tagolásának összefüggéseit, a szerkezeti szabályozottság és a formai-szerkezeti fejlettség fokát hangsúlyozottan figyelembe veszi (Martin 1977b). A tánc strukturális vizsgálatának szempontjait és szakkifejezéseit a Nemzetközi Népzenei Tanács (IFMC) Koreológiai szekciója dolgozta ki, amelyben főként a kelet-európai országok táncfolkloristái egyeztették nézeteiket (Petermann 1965; IFMC Study Group 1972).

A néptáncok formai vizsgálatának egyik fontos kérdése a rögtönzés, mely a népi táncalkotásban kisebb-nagyobb mértékben szinte mindig jelen van. A néptáncok bizonyos fajtáiban, műfajaiban (pl. a kelet-európai férfi szólótáncokban és a szabad páros táncokban) az egyéni rögtönzésnek oly nagy a szerepe, hogy mind a gyűjtés és rögzítés, mind pedig az elemzés és rendszerezés tekintetében speciális eljárásokat kell alkalmazni. A rögtönzött táncok gyűjtését szinte alkotó egyénenként haladva s többszörös, megismételt filmes rögzítések útján kell elvégezni, és a feldolgozásnál nem kerülhetjük ki az egyéni változatok részletes, aprólékos lejegyzését sem, mert csak így nyerhetünk megfelelő képet a táncrögtönzés, az improvizatív táncalkotás törvényszerűségeiről. A teljesen kötött és végletesen szabad táncstruktúrák közötti átmenetek skálája igen széles lehet. A szerkezeti szabályozottság különböző fokozatainak vizsgálata és meghatározása a táncok formai-szerkezeti rendszerezésének és kutatásának igen fontos szempontja (Martin 1977; 1977c).

A táncelemzés felsorolt szempontjai alapján kerülhet sor a táncok osztályozására. A nemzetközi szakirodalomban elfogadott s használatos kategóriákból a magyar tánckincs rendszerezésére is megfelelőeket alkalmazzuk, s ez egyben lehetővé teszi az egyetemes tánckutatás keretébe való illeszkedést is.

A táncforma általános fogalomköre csupán a táncok közötti általános, formális tájékozódást segíti elő, de önmagában még nem jelent tényleges osztályozást. A táncforma meghatározása még csak a tánc legáltalánosabb, feltűnő formai jegyeit érinti: hány résztvevő milyen alakzatot, formációt, egymással milyen viszonyt alkotva táncol. Eszerint különböztetünk meg szóló-, kettős (páros), hármas, négyes, kis- és nagycsoportban járt kórustáncokat. A páros táncok elengedett, valamint nyílt és zárt fogásmód alapján csoportosíthatók. A csoporttáncok között - a táncosok térbeli viszonya, elhelyezkedése szerint - kötetlen és kötött alakzatú táncok vannak. Így a kötetlen, amorf csoporttáncok 193mellett kör, félkör, oszlop, szerpentin stb. formájú táncokról beszélünk. Az utóbbiak összefogódzással járt formái az ún. lánc- vagy füzértáncok, amelyeknek nyílt és zárt formáit szokták megkülönböztetni. A csoporttáncokon belül szorosabb viszony jöhet létre egyes táncosok között, s ezáltal a nagy forma keretén belül több önálló mikro-táncforma is képződik. Az ún. páros csoporttáncok esetében például önálló párok tömege táncol egymással kötött vagy kötetlen viszonyban s térbeli elrendezésben. Gyakoriak az átmeneti és kombinált táncformák is, amikor bizonyos alapformák keveredve jelennek meg. A kelet-európai tánckincsben gyakori például a lánc- és párostánc-formák ötvözése.

A táncforma imént vázolt fogalomköre jó néhány kelet-európai nép tánckincsének rendszerezéséhez jól alkalmazható. A román és a horvát tánckincs nagy osztályainak, alapvető kategóriáinak meghatározása ezen formák figyelembevételével történik (Bucºan 1967, 1971; Ivanèan 1963a, 1964a).

A már jóval szűkebb műfaji kategóriák meghatározásánál az eddigi formális szempont a társas viszony és a funkció figyelembevételével egészül ki, vagyis a táncok célzata, rendeltetése révén a tartalmi vonások kapnak szerepet. A nemek és korosztályok részvétele alapján egynemű, azaz férfi-, női, legény-, leány-, gyermek-, valamint vegyes táncokról beszélünk. A táncok funkciója, tartalmi jegyei alapján szórakozó-mulatsági, mutatványos-ügyességi (eszközös), harci, rituális-szertartásos, játékos, utánzó-mimikus és menettáncokat stb. különböztetünk meg.

A táncforma és műfaj együttes figyelembevételével már konkrét, a gyakorlati rendszerezésben is jól alkalmazható kategóriák jönnek létre. E műfaji csoportok eredete, gyakorisága és divatja többnyire egy meghatározott tánctörténeti korszakhoz, társadalmi formációhoz kapcsolódik, egyes tánckultúrákra, nagyobb táncdialektusokra jellemző, illetve ezek általános fejlettségi fokára mutat (Martin 1969b; 1975). A középkori Európa táncéletében uralkodó lánctáncok kategóriáját például fokozatosan felváltják a középkor végétől terjedő páros táncok. Nyugat- és Közép-Európából a páros táncok jórészt kiszorítják a lánctáncokat, a balkáni népek körében viszont a mai napig virágzik ez a régies táncforma.

A táncforma és a műfaj fogalomkörével kapcsolatos a néptáncok ún. többalakúságának jelensége, amely megnehezíti a néptáncok egyértelmű - formális-műfaji alapon történő - osztályozását. A népi táncgyakorlatban ugyanis egy-egy táncfajtának egyidejűleg többféle kategóriába is sorolható formai és műfaji változata lehet, vagyis egyáltalán nem felel meg a tiszta, egyértelmű osztályozási kategóriáknak. Egyazon táncfajta az alkalomtól, a szereptől függően többféle formában él, s ezeket a nép különbözőségük ellenére is azonos táncfajtának tartja, s egyazon névvel illeti. Az eredetileg páros, egyéni csárdást például újabban közösségi láncformában, zárt körben is táncolják. A románoknál pedig a kollektív lánctáncok - a hora és szirba - páros tánccá való felbomlása figyelhető meg. A bolgároknál a rèenica (racsenica) szóló- és páros tánc alakjában éppúgy él, mint lánctáncformában (Kacarova 1975). A többalakú táncok különböző formáit a merev, mechanikus osztályozás teljesen elválasztaná egymástól, s így éppen a táncfajta fejlődéséről, alakulásáról terelné el a figyelmet. Az említett nehézség kikerülésének egyetlen módja csak a néptáncok típusonkénti osztályozása lehet.

A tánctípus vagy táncfajta egy meghatározott tartalmi, formai és zenei keretben mozgó táncváltozatok összessége. A tánctípusok meghatározásában már a táncelemzés minden korábban vázolt tényezőjének szerepe van. Kialakulásuk rendszerint egy-egy 194szűkebb területhez, etnikumhoz, történeti korszakhoz fűződik, és fejlődésük, virágzásuk meghatározott történeti-társadalmi körülményektől függ. A típus altípusokra vagy változatcsoportokra osztható, melyek egy szélesebb területen elterjedt táncfajta - táji és etnikus különbségekből, történeti fáziseltolódásokból fakadó - elágazásai. Ezekből legtöbbször a tánctípus történeti fejlődésének menetére, szakaszaira következtethetünk.

A típuscsalád fogalomkörébe azok a rokon típusok tartoznak, amelyek formális és műfaji szempontból gyakran különböznek ugyan, de lényeges formai és zenei jegyeik oly sok részletben megegyeznek, hogy nyilvánvalóan egy táncfajta szóródásának és külön fejlődésének eredményeként jöttek létre. A tánctípusok összefonódása és összeolvadása, a műfaji átcsapás és a táncformák kereszteződése igen gyakori jelenség a néptáncok körében.

A vázolt szempontok együttes érvényesítésével alakult ki a magyar néptáncok tipológiai rendje. Ezáltal természetszerűen nem formális, könnyű eligazodást eredményező kategóriák jöttek létre, hiszen nem egyetlen formális szempont, hanem több tényező figyelembevételével osztályoztuk táncainkat. Az egyes típusok és típuscsaládok komplex, sokoldalú meghatározása viszont megkönnyíti a típusok érintkezésének, rokonságának feltárását, a történeti fejlődés menetének kitapintását, valamint az interetnikus kapcsolatok feltárását. A már régen aktuális összehasonlító néptánckutatás megindításának alapfeltétele az egyes nemzeti tánckultúrák anyagának rendszerezése. Ez pedig leggyümölcsözőbben az átfogó, sok szempontú tipológiai szemlélettel, s nem pedig néhány formális tényező véletlenszerű, kiragadott alkalmazásával történhet.